Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

BEVEZETÉS - JÓKAI MÓR: Budapesti élet

azon népfajnak két különböző meridianus alatt kifejlett szokásai között. Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prím hegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos, meg egy cimbalmos — s teljes a banda. Trombira, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigány bandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzertség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirr; százair a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; a mellett többféle királyhymnuszr, oszrrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczi-indulót és a Marseillaiser; a legrégibb és a legújabb keringőker, egész operarészeket, s azokat a prímásnak egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékük. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismerr pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat" (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk hegedűvirtuóz, aki bárran versenyezherne sok híres koncertistával. A mellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házi gazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza s maga is osztozik annak elragad tatásában. S van a művészetében valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti s jámbor családi élerer él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott; pap és ügyvéd is vált közülök. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azérr csak visszakívánkoztak haza; merr másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon. Ájtatosságok Eddig csak világi mulatságaiban szemléltük Budapest lakosságát; most keressük fel ájtatosságai közepert. Ez áhítat tanújelei maguk a templomok. Budapest díszes egyházait nem az uralkodók, nem a főpapok épírtették, hanem maguk a felekezetek saját áldozataikkal: római katholikusok, görögök, reformárusok, evangélikusok és zsidók egyaránt. S ezek a templomok mindig telve vannak s egyre újakkal szaporodnak, mert a régiek nem képesek befogadni az ájtatoskodókat. A magasan kiemelkedő Lipót-városi bazilika építési kölrségeinek retemes részér maga a főváros fedezte saját jövedelméből, tehát hozzájárult minden felekezet a maga adófilléreivel. S minthogy a főváros maga a patrónus, annál fogva az a sajátszerű helyzet fordul elő, hogy amidőn a plébános-választásnál (tizennégy plébánia van) a képviselő-bizottság szavazatai beadatnak, a nem római katholikus városi képviselők is hozzájárulnak a választáshoz. S görögök, protestánsok és izraeliták éppen olyan buzgó-