Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)
MASZKOK MÖGÖTT - RENKECZ ANITA: „Parókái Jókai Mór"
közszereplő Jókai népszerűség álral motivált viselkedésének értelmezésére. Gyulai hipotézise szerinr e személyiség alá van rendelve ennek az erőnek, nem tudatosan, hanem egyfajta megfelelési vágyból kifolyólag. Mindig szeretne az lenni, aminek mindenkori közönsége álmodja. 58 Gyulai Pál „szélmalomharca" Jókaival szemben irodalomtörrénerünk egyik szinte anekdotisztikusan elhíresülr epizódja. Folyóirata, a Budapesti Szemle Jókai Mór újabb regénye címen futó, kissé viharos közleményei azonban többet takarnak, mint indulatokat. Igaz, a kritikai él néha kisszerűségbe csap át a bírálarban. Az 1875-ben magánkiadásban, az író sajátkezű arcképével megjelent cikkgyűjtemény kapcsán így ír például: „Nem épen illő ugyan, hog)' az ember maga adja ki sajár arczképét, hanem Jókai az ilyesmin már rég rúltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rosz, s igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz". 59 Minden, időnként kicsinyessé fajult hadakozás ellenére nyilvánvaló, hogy Gyulai nem pusztán az irodalomkritika terén - Jókai egyik legjobb ismerője, s Fábri Anna helyesen mutat rá, hogy bíráló hangja korántsem öncélú vagdalkozás: „Mert bármit gondoljunk is például Gyulai Pál Jókai-kritikáiról, akár elfogultnak és értetlennek is tarthatjuk őket, de nem vitatható, hog}' bennük a normativitás hangján az egész magyar irodalom, sőr közgondolkodás minőségéért való aggodalom szólalt meg. Gyulai pontosan tudta, hog>'Jókai hallatlan népszerűsége nemcsak mesés, kalandos történeteinek, nemcsak intenzív költőiségének (amelynek - legalábbis visszfénye ott csillog legprózaibb műveiben is) szól, hanem eszményektől erősen befolyásolt, érrékragolt társadalomképének is." Gyulai bírálói énje emellett nagyrészt személyéből fakad. Még a Borsszem Jankó is úgy látja a Budapesti Szemle hangyaszorgalmú, igényes szerkesztőjét, hog)" „a dicsérettől való félelem oly nag)' benne, hogy hősrettekre volna képes őr ragadni" 61 , nem lehet hár messze a valóságtól az így lefestett rutin: „Ha [Gyulainak] a stáczióutcza elején van dolga, el nem mulasztja, »mellesleg« eltekinteni a félórányira lakó Jókaihoz, s ablakán bekopogtatva, elkiáltani: »A Hon« rosz; az »Ustökös« roszabb; a »Fekete gyemantok« a legroszabb! Ugyan mit fogsz most irni? - No csak ezt akartam mondani. - Ne felelj! Nem érek rá! - Aztán elszalad, de pár lépésre meggondolja magát, 58 A Borsszem Jankó 1875-ös beszédferdítéséből azonban nem is Jókai, hanem a szélsőségekig bigotl zsurnaliszta magatartás kritikája csendül ki: „Nagyon örülök, hogy ezekben a napokban, mikor az írói renommée alpárira szállt, nem kell Pesten mutogatnom a képemet. Egyébiránt hál'isten! én tehenész vagyok s az íróságomat eltagadhatom. A tehenészek okos emberek, csak a tejet hamisítják én azt sem - egymást nem bántják. Ergo látnivaló mindebből, hogy a tehenészek és képviselők okosabban viselik magukat, mint a journalisták. Iszom tehát a kéményseprőkre azon óhajjal, hogy legyen iró emberének is annyi esze, mint a füstfaragónak." 59 Gyulai, 1875. 202-203. old. Egyébként nem először éri ilyen tárgyú kritika Jókait, egyesek visszatetszőnek találták, hogy néplapja, az Igazmondó első számának címlapján saját arcképe szerepelt 1869 decemberében. A Borsszem Jankó erre 1870. július 3-ai számának címlapmegoldásával reagált, Tury Gergely arcképével. 60 Fábri Anna: Jókai-Magyarország. Skíz, Budapest, 1991.11-12. old. 61 BJ 1871. április 2. 681. old.
