Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - SZEGŐ GYÖRGY: 1993-2193, Budapest kétszáz év múlva?

Vágyak és valóság Akkor, a kilencvenes évek elején, a főváros jövőjét alig határozta meg a még lassan induló privatizáció, az ingatlanspekuláció, mégis ma már látszik: dőreség volt azt hinni, hogy ez így marad. Noha egy amerikai ismerősöm amúgy szappanopera-forgatókönyvek szerzője - figyelmeztetett: „tőkés társadalmat tőke nélkül építeni bajos, és az is alapvető, kritikusan kérdéses, kinek, és - restitúció híján - milyen alapon adják oda az addigi közvagyont!" 1992-ben még reméltük, jönni fog valamiféle „pót Marshall-segély". 11 ittuk, a Nyugat „hálás lesz" azért, hogy eladósodásunk az ő fellazítás-politikájuk tevékeny részévé vált, elengedik az államadósságot, legalább a felét (amint Lengyelország esetében ez meg is történt), vagy legalább a kamatos kamatokat. Adósságtörlesztés helyett tíz-tizenkét év alatt megépülhet majd az európai metropoliszoknál megszokott infrastruktúra. Körgyűrű és hidjai, más belső hidak, többszintes csomópontok, gyorsforgalmi alagutak, gyorsvasutak stb. A mai válság - hogy sem pénz, sem apparátus ezekhez nem lesz - még körvonalazódni sem látszott, a településtervezés később széteső bázisai akkor még megvoltak. így nem tűnt fel anomáliaként, hogy a főváros hivatalos programjában - ennek pontjai mentén írtam a dolgozatot - anno, az I. fejezet a város térszerkezetének távlati koncepciójáról szólt, s csak a III. a közlekedésről, és az utolsó a kultúráról. „Én ez utóbbit inkább szellemi infrastruktúraként használnám-értelmezném, és az elsőtől elválaszthatatlan egységnek tartom. Mégis, a legtöbb szót a közlekedésre fordítom, mert a jelenlegi anomália végének ez a kezdete lehetne. Hogyan is beszélhetnénk térszerkezetről patthelyzetben, a tehetetlenség felismerése nélkül? Egyrészt elfogadható az a polgármesteri törekvés, hogy a sugaras városszerkezetet fel - vagy inkább ki - kell váltani egy hosszanti tengelyre szerveződő hálós konstrukcióval. Ezt a négyzethálót a belső városban tulajdonképpen egészen a Hungária körútig csak teljes rombolással lehetne véghez vinni. San Franciscóban, 1906-ban ezt megtette a földrengés, Budapesten az ostrom után is a régi szerkezet épült újjá. Hál' istennek, így fennmaradt ez az eklektikus csoda" - írtam belátó berzenkedéssel akkor. És azt is gondoltam, hogy a késleltetett városfejlődés (Szelényi Iván) megóvja a belső területek történeti struktúráját, városképét. Nem járjuk be a fejlettebbek (pl. London, Amszterdam vagy Brüsszel) rombolva modernizáló, ma már szégyellt tévútjait. A kérdés - „hogyan lehet úgy kikerülni a belső területek infarktusos állapotából, hogy szervátültetés nélkül megússzuk?" - a tőkehiánnyal magától megoldódni látszott. Valóban, azóta sincs „nem sugaras térszerkezet", minden maradt, ahogy volt. A mindennapi közlekedési káosz elviselhetetlen, a tervből egyedül foganatosított par-