Görögök Budapesten - Budapesti Negyed 54. (2006. tél)

CSORBA LÁSZLÓ: Híd, város, ország

lében a marlowi híd, pillérén a budapesti nagy testvérre emlékeztető márványtáblával. A magyar közigazgatás fejének, József főhercegnek kezdettől fogva nagyon tetszett az ő „nádori fővárosának" fényét jelentősen emelő híd eszméje. Pártfogásának is része volt abban, hogy a Pozsonyban ülésező országgyűlésen 1835. január 24-én megszületett a szenzációs eredmény: az alsótábla után a püspökök és mágnások táblája is beleegyezett abba, hogy a hídon immár mindenkinek, a nemesnek is fizetnie kell! A döntés jelentőségét a kiváltságok konzervatív védelmezői is átérezték. Cziráky Antal gróf, a feudális jogviszonyok összefonódottságával „hivatalból" tisztában lévő országbíró a hídvám általános fizetési kötelezettségének elfogadását a régi magyar alkotmány temetése napjának nevezte! Ám sajátos ellentmondás, hogy a vágyott polgárosodás vélt pionírjai, az ikervárosok vezetői egyelőre nem kértek a nemzeti megtiszteltetésből főként azért nem, mert a jövendő híd bevételei természetesen az országos kasszába s nem az ő zsebükbe vándorolnának. Az egyezkedéssel megbízott országgyűlési küldöttség tagjaként Széchenyi Pestre jött, hogy „választott polgárként" (tehát a tágabb városi képviselő-testület tagjaként) befolyását latba vesse a mielőbbi kompromisszum érdekében. De hiába volt a város becsült fia, a polgárőrség századosa stb., néhány tanácsnok kemény ellenállása egyelőre még őrizte a szűk csoportérdek pozícióit az országos szükség belátása ellenében. „A minap valaki azt proponálta - írta a grófnak a hídépítést leginkább ellenző városatyáról Dessewffy Aurél, a fiatal konzervatívok későbbi vezéregyénisége -, »vessük belé Kolbot a Dunába«. Én mellette vagyok minden effélének." Széchenyi sem lehetett híjával a hasonló indulatoknak, annál is inkább, mert 1835 elején egyértelmű fordulatot vett a vállalkozás sorsát mindennél inkább befolyásoló finanszírozás kérdése is. Bár eredetileg országgyűlésen megajánlott összegből tervezték a megépítést, politikai tapasztalatai és bécsi tárgyalásai arról győzték meg a grófot, hogy helyesebb, ha inkább a magántőkére bízza a megoldást. Amikor majd a társaságnak megtérül a befektetése, a nemzet megváltja a hidat s ingyenessé teszi rajta a közlekedést. Hídegyesületi társaival ezért 1835 februárjában Georg Sina báró bécsi bankárhoz fordult, hogy vállalja el a nagy mű megteremtésének pénzügyi irányítását. A korábbi ismeretség és a megalapozott bizalom ekkor vonta be a görög üzletembert egy olyan vállalkozásba, amelynek azonnal ő is megértette, sőt megérezte a puszta üzleten túlmutató dimenzióit. A híd ügye ugyanis állandó témája volt a kor nagy gazdaság- és közlekedéspolitikai vitáinak. Amíg a technika nem győzte le az Alpok hágóit (erre