Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

IRODALMI EMLÉKEZÉSEK - MIKSZÁTH KÁLMÁN: A királynéról

A királynéról Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál. Pedig nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek felett áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejéről, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk - mondom - talán sokkal jobb volna erre a célra Stefánia. De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön, mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné máinégy év óta túl van a negyvenen. Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban álmainkba szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, meg de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt! Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt monda: » Erzsébet királyné«, és a Iegkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha őtóla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyat királynéhoz: hogy az ugyan miről gondolkozhatik ilyenkot. Magyar királyné? Igen ő már az volt, mikor még a férje csak „császárkodott". Tiszteltük őt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt, Egy ideál, mely millió álomban ott van...egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bűbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az „Erzsébetünk" neve.