Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - ESTERHÁZY SÁNDOR beszéde a kassai Jogakadémián - Részletek (1902. november 19.)

Lelke, mintha bánatra lett volna alkotva, a messziség halovány árnyaitól is megrezdült. Minden tűszúrás szivén találta es a nagy szerencsétlenségeknek, a melyek érték, egyetlen paránya se surrant át érzéketlenül felette. És itt látszik tündöklő nagysága a magyar asszonynak, a ki önmagával nem törődve, a fájdalmak terhe alatt roskadozva, mindvégig hűen betölti hivatását családja, az emberek és legfőként a haza iránt. A hogy Erzsébet megértette a gondviselés szózatát, a Magyarország történetében neki szánt föladatot elfogadta és férfinak is díszére váló bátorsággal és kitartással, szive utolsó dobbanásáig annak élt. Magyarország őrangyala! Ezt a felírást kellene szobrára vésni. Az elismerés pálmaága méltán megilleti azokat az államférfiainkat, a kik 1850 óta az alkotmány visszaállításán fáradoztak, később az új Magyarország kiépítésére intézményeket alkottak. Az Erzsébet királyné neve nem fűződik egy intézményhez se, de ott ragyog ujjáébredésünknek egész korszakán. A ki olvasni tud a sorok között, törvénytátunknak minden lapján beszőve találja az ő nevét. Valahányszor csak kezdődik: „Mi első Ferenc József" és a hogy végződik: „Mind magunk megtartjuk, mind mások által megtartatjuk": a látó szem előtt mindannyiszor föltűnik nagyaszonyuk dicső alakja. Felénk hajlította a király szivét és áldás áradt az országra. Felséges asszonyunk, igazi asszony volt, politikával nem foglalkozott; végső esetben csak akkor avatkozott bele, ha Magyarországot veszedelem fenyegette. Gyűlölt és megvetett minden ármánykodást. Nem akart ő utalkodótárs avagy királya lenni a királynak. Egészen a Felségre és tanácsosaira hagyta a kormányzást. 0 jő szellem volt, a ki mindig azt súgta, hogy régi dicsőségére kell feltámasztani Magyarországot. Nemtőként állott szent koronánk mellett. Egy tekintete elég volt arra, hogy legádázabb ellenségeink használatlanul dobják el mérgezett nyilaikat. Mert mindenki tudta, hogy a királynét bántja, a ki a magyarra támad. Viszont királyi kegyelme volt barátainkkal. „Bánatában és ötömében mindig együtt érzett a nemzettel." Es ime, a második Szent Erzsébetlegendája teljes lett csodálatos halálával. A legtisztábbat, a legnemesebbet, a legrútabb bűn ejtette el. Az önfeláldozó élet, kifürkészhetetlen végzet szerint, vértanúi elmúlással végződött. De elkövetkezett a megdicsőülés is. A tűnő évek mind ujabb glóriát vonnak felséges asszonyunk feje fölé.