Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - MÁRKI SÁNDOR beszéde a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ünnepi közgyűlésén - Részletek (1898. november 19.)

Azzal, hogy megkoronázták, Erzsébet nem tekinthette küldetését befejezettnek, mint az orléansi szűz. Mindaketten lehetetlennek látszó feladatot valósítottak meg; olyat, mire a nép hite szerint a legbátrabb, legokosabb férfiak is elégtelenek voltak. A koronázó-templomba Orléansból Rheimsbe vezető úton nem volt több akadály, mint a Bécsből Budára vezetőn. S Rheimsben és Budán a koronázás napján mindakét nő egy intelmet adott eddigi ellenfeleknek: „Bocsássanak meg egymásnak egész szívökből, a hogy jó keresztényhez illik". Mindaketten oly szívesen tértek volna vissza a magányba; a szegény parasztleány a falujába, testvérei, juhai közé; két ország fejedelemasszonya nyári palotáiba, gyermekei, szórakozásai közé. Nemzeti és dynasticus érdekek azonban mindakettőnek további segítségét követelték, a mi Jean d'Arcnál az angolok gyűlöletére, Erzsébetnél az osztrákok neheztelésére vezetett. Jean d'Arcot az a gyűlölet, Erzsébetet egy éretlen társadalmi irány vak szenvedélye tette vértanúvá; de mindakét tüneményes alak sírja fölött ott lebeg nemzeteknek csak szenteket megillető tisztelete. Most azonban, hatásuk és dicsőségök tetőpontján, ki gondolt volna vértanúságra? Hiszen Erzsébet soha sem volt boldogabb, mint megkoronáztatása után. Az ő koronázása szokás szerint csak egyházi szertartás volt, mely részesévé tette ugyan férje méltóságának és czímének, de nem adta meg neki a királyi hatalom gyakorlása jogát. A veszprémi püspök csak névszerint volt kancellárja; volt ugyan főudvarmestere, voltak udvarhölgyei, de Magyarországon nem tattott külön udvart, zászlósurakat, bandériumokat, mint az Árpád-királynék, nem voltak külön javadalmai s még az iránta köteles tisztelet megtagadását sem tekintették szó szoros értelmében vett fölségsértésnek. A Habsburgok korában azonban senki sem járult annyival a királyné közjogi helyzetének tisztázásához és jelentőségének emeléséhez, mint Erzsébet királyné. Valóban „századoknak kellett lefolyni, míg elérkezett benne a magyar királyné eszményképe". Az országgyűlés egy királynéval szemben sem nyilvánította annyiszor hódolatát, mint iránta. 1867. november 18 ikától fogva pl. valóságos parlamenti gyakorlat lett, hogy mindkét házban indítványt tegyenek a neve vagy születése napján való üdvözlet tárgyában, majd jelentést ártól, hogy a királyné ez üdvözletet kegyesen fogadta és viszonozta. A parlamentnek tehát évenkint már ezen czímen is 4-4 alkalma volt megéljenezni őt. De a két ház és a kormány elnökei külön köszöntötték őt minden újesztendő napján is. Ezek a hódolatok csak akkor maradtak el, ha a ház nem volt együtt, vagy szünetet tar-