A bűnös Budapest - Budapesti Negyed 47-48. (2005. tavasz-nyár)
Bevezető
fűzhetóek fel, amelyben a bűn és a bűnözés fogalmának - a mindenkori politikai és társadalmi kontextus által meghatározott - értelmezésére, az elkövetők azonosítására tett próbálkozások bemutatására és a bűnös viselkedést kiváltó motivációk számba vételére törekedtek a szerzők. A „I1 írek és rémhírek" címet viselő fejezetben a nyilvánosság, ezen belül a rendőrségi hírek napilapokban történő megjelenése és az eseményeket közvetítő riporterek tevékenysége keltette fel Buzinkay Géza figyelmét. Áttekintő képet kapunk arról, hogy az 1880-as évek Budapestjének lenézett újságírója hogyan vált két évtized alatt a rendőrség által is rettegett közvéleményformáló erővé. Kevéssé kutatott témát választott Vörös Boldizsár, amikor elemzésében a Tanácsköztársaság idején terjedő álhíreket kívánta rekonstruálni. Helyzetét nehezítette, hogy a természetükből eredően gyakran ellentmondásos szóbeli közlések egymástól eltérő írásos formában jelentek meg a sajtóban, a rendőrségi jelentésekben, illetve a naplókban, y i s sza e m 1 é ke zésekbe n. Herényi Roland a millenniumi ünnepségekre rendvédelmi céllal összeállított, csaknem 14 000 „rovott múltú" személy nevét tartalmazó lista elemzésére vállalkozott. A korabeli bűnözés kutatásához szinte egyedülálló társadalomtörténeti forrás alapján, a korábbi bűncselekmények, illetve bűnelkövetők identitásához tartozó adatok összevetésével a szerző összeállíthatta a tipikus „bűnöző" személyiségének főbb vonásait. Horváth András szépirodalmi művek, a statisztikai hivatal adatai és rendőrségi jelentések alapján budapesti öngyilkosságokat elemezve arra a következtetésre jut, hogy az esetek hátterében döntően anyagi krízisek és szerelmi drámák állnak. Két tanulmány szerzője hagyományos, írott források helyett vizuális elemzést készített. Albertini Béla a bűn melegágyának tekintett szegénység dokumentálásának első magyar kötetét, az „Egy halálraítélt ország dokumentumaiból" című Tábori Kornél-féle szociofotó album keletkezéstörténetét dolgozta fel. Az áttekintésből természetesen nem hiányozhat a politika, amely meglehetősen ritka precedensként és sajátos logikával próbálta kihasználni az elesettek helyzetét, miközben szőnyeg alá seperte a valós problémákat, és reflektálatlanul hagyta saját felelősségét. Bogdán Melinda, Albertini Bélához hasonlóan, a fénykép szerepét hangsúlyozza, s felhívja a figyelmet a magyarországi rendőrségi fényképezés történeti kutatásának hiányára. A 19. század közepén még forradalminak számító képrögzítési technika az évtizedek múlásával lassan elfogadottá vált, és a szenzáció helyét a pontos azonosítást egyedül lehetővé tevő szakszerű rendőrségi fényképezés és nyilvántartás foglalta el. Vargha Dóra tanulmánya a prostitúciót elemezve a medikalizálódást helyezi a középpontba. Azt kívánja bemutatni, hogy a 19. század második felé-
