Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

SALY NOÉMI: „Ide minden rangú ember és mindkét nem eljöhet..."

prémes sapkában. A pincér a főnök utasításának megfelelően nem volt hajlandó kiszolgálni - „a chef ur izeni, hogy parancsoljon lehetőleg rohamosan távozni, mert ez egy művészeti lokál" -, mire a Varsóból érkezett dúsgazdag üzletember nyugodt léptekkel átment a házmesterhez, megtudakolta a háztulajdonos nevét, fél óra alatt elképesztő összegért megvette tőle a négyemeletes saroképületet, visszaballagott a „művészeti lokálba", és halkan, udvariasan, féléves felmondási idővel, de alkudozást nem tűrve kirúgta a kávést. Az eset (amely a címtár tanúsága szerint 1895-ben történt: ezután tűnik el belőle Pikler Armand neve) persze csupán legendás kivétel a város kávéháztörténetében. Általánosságként az mondható el, hogy akinek volt annyi pénze vagy - s ez nem kevésbé fontos - annyi hitele, amennyiből az adott helyen ihatott egy kávét, az békességben megihatta. Ezen a ponton vitatkoznunk kell Gyáni Gábor egyébként mértékadó tanulmányával, amelyben Csorba Géza és Táncsics Eszter 1870-es évek eleji naplója alapján vizsgálja egyebek közt a pesti polgárság kávéház-használati szokásait. Gyáni a következőket írja: „... bár a kávéházbajárás senki számára sem tiltott foglalatosság, ugyanakkor kevesek kedvtelése, olyanoké, akik meg tudják fizetni a vele járó költségeket, akik rendelkeznek kellő szabadidővel, s akik nem utolsósorban birtokosai a kávéházban elvárt viselkedési kultúra (benne a fizikai külső) kellékeinek. Mindazok, akik e kívánalmak egyikének vagy másikának, esetleg mindegyikének híján vannak, vagyis a polgárság, a városi középosztály szintje alatt álló társadalmi csoportok tagjai, ivással egybekötött társas életük színhelyéül a kávéház helyett többnyire a kocsmát választják. Ez a » természetes úton« konstituálódó szegregáció kellő biztosítékokkal szolgál, hogy a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel, és hogy az elvi egalitarizmusnak nyíltan ellentmondó eszközökre hagyatkozó erőfeszítés nélkül is fenntartható annak szociális homogenitása." Ez első ránézésre hihetőnek tűnik csakhogy minden forrásunk azt mutatja, hogy ezek a „kevesek" valójában sokkal többen voltak, mint gondolnánk, s hogy a kávéház-látogató közönség legalsó rétegeit nem a középosztályban, hanem jóval lejjebb kell keresnünk. Nyilvánvaló, hogy a Eranzstadt vag)' a Józefstadt iparosai nem tartoztak a legdrágább, legelegánsabb belvárosi kávéházak törzsközönségéhez egyebek közt azért nem, mert be sem jöttek a Belvárosba: Gyáni Gábor vizsgálata bizonyítja, hogy Csorbáék is azokat a helyeket látogatták rendszeresen, amelyek szokott sétaútjuk mentén helyezkedtek el, illetve közel estek józsefvárosi lakásukhoz. Ámde a kávésok értelemszerűen ahhoz a vendégkörhöz igazítják szolgáltatásaik árát és színvonalát, amelyikre biztosan számíthatnak: a szomszédságban lakókra. 4 Ballá Vilmos: A Kávéíorrás. Bp., 1927. térhasználat Budapesten, 1870-1940. Bp., 1999. 147-148. old. 95. old. 5 Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi