Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

TULI ANDREA: A zöld színpad

számára. Mint nagystílű játékos azonban ­úgy tűnik - az írott és íratlan szabályok biz­tos ismeretében ügyesen mozgatta a bábu­kat az élet játékasztalán, és esélyeit hideg fejjel mindig ki tudta számítani. Későbbi pályafutását megalapozó tőkéjét egy hír­hedt kártyaparti során szerezte. Az 1890-es évek elején versenylovakat vásárolt magá­nak a monarchia tetületén, és hazai körök­ben hamarosan az övé lett az egyik legfé­nyesebb versenyistálló. A szerencsejáté­kokban aratott sikerei, valamint többek kö­zött jó lélektani érzékére épített kapcsolati tőkéje számtalan ajtót megnyitottak előt­te. Tudatosan törekedett arra, hogy titok­zatos imázsát kialakítsa, személyét a kifür­készhetetlenség homályába burkolja, fenn­tartva az általa játszott „örök nyertes" sze­rep látszatát. Örökös különc és kívülálló volt, bár több házzal is rendelkezett a biro­dalom mindkét fővárosában, mindvégig szállodában - először az Aranysasban, majd a Pannóniában - élt, mintha örökösen át­utazóban lett volna. A „szakmában" is az újítók magányos útját járta: a hazai lovas- és edzőképzés egyik első nagy úttörő támoga­tója és az akkor újdonságnak számító ame­rikai módszerek híve volt. 1897-től a politi­kusi pályán is érvényesülni próbált, ám nem sok sikerrel, kortársai „soha nem néz­ték politikusnak, hanem eredeti észjárású, tehetséges, furcsa férfinak, aki véletlenül ott ült a padsorokban közöttük" 1 . Szemere Miklós mesésnek tűnő pálya­futása valójában csak ritkán adatik meg föl­di halandónak. Az ő példája elenyésző kivé­tel a számtalan lóversenypályán derékba 16 Krúdy Gyula: A kékszalag hőse. Bp., 1956. 302. old. 17 Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal. Bp., 1978. tört karrierhez képest. Az 1890-es években a lóversenyfogadás „a már félmilliós város testében állandó negyvenfokos lázt oko­zott. Az urak birtokaikat és jószágaikat vesztették el, de a zöld gyepen nyerhető könnyű pénz reménye elszédítette az egy­szerű embereket is." 17 A közönség, amely­nek nagy része csak a fogadások által re­mélhetett némi kis hasznot a lovakból, áhítattal és itigységgel tekintett a futtatók­ra, a versenyistálló-tartást biztos üzletnek tartották, amely dús kamatot hoz minden évben - olvasható a Versenylap-ban? Csak a tulajdonos neve mellett szereplő csábító nyereményösszeget látták, és nem tudták, milyen horribilis összegeket emésztett fel egy rendesen vezetett, átlagon felüli istál­ló. A nyeremények itt inkább költségcsök­kentő tényezőként szerepeltek. Hihetet­lenül nagy szerencse kellett ahhoz, hogy egy nagyobb istálló megnyerje a kiadásait és tulajdonosa ne fizessen rá erre a „biztos üzletre". Egy nagyobb, 30-35 főnyi lottal szereplő istálló, amelynek tulajdonosa 18-20 kancával rendelkező magántenyész­tő is volt egyben, kiadásai 250 ezer korona átlagnyeremény esetén a következőképp alakultak: a személyzeti kiadások évi 108 ezer koronát jelentettek, ezt az összeget az első és második zsoké, valamint az akadály­lovas fix fizetése, személyi, úti és lovaglási díjai, az istállófiúk fizetése, különböző bor­ravalók és ajándékok tették ki. Mindehhez jöttek a lóra számított kiadások, tehát a tré­ner fizetése, a lovak idomítási, utaztatási, nevezési stb. költsége, gyógykezelések, biz­tosítás, ez körülbelül évi 375 ezer korona 242. old. 18 Vadász- és Versenylap, 1911. január 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalom