A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története

hivatalosan „munkásmozgalmi" temetőkent, a Párt temetőjeként működött, a Kádár-kori politikai elittel azonban kevesen vállalták az örök nyugalom közösségét. (Náluk is inkább a fennmaradt családi sírboltokba való temetkezésről volt szó.) A többség, a passzív tiltakozás jellegzetes formájaként, hátat fordított a hatalom temetőjének. A hatvanas évektől hivatalosan még a Kerepesi úti temető, ugyanakkor funkcionálisan már Farkasrét számított a nemzet első számú sírkertjének. 1952-ben a Farkasréti temető vált a régi, háttérbe szorított politikai elit — amely ekkor, a totális hatalomátvételt követően már a legkülönfélébb irányzatokat foglalta magába —, a régi egyházi, gazdasági és katonai elit, valamint általában a tudós- és művészvilág első számú fővárosi temetkezési helyévé. 1952-től Farkasrét fogadott be szinte mindenkit, aki 1948 előtt fontos pozíciót töltött be, tekintet nélkül az egykori társadalmi rétegre és foglalkozásra. Farkasréten, a legelőkelőbb köztemetőben egymásra talált a népi és az urbánus világ, egy helyen temetkezett az egykori nemesség és a nagypolgárság maradéka, egymás szomszédságába kényszerültek az egyes keresztény felekezetek és az ateizmus. A legszembetűnőbb azonban a politikai sokszínűség és eklekticizmus: az 1952 után elhunyt és itt eltemetett politikusok közt megtaláljuk például a dualizmus egyes veteránjait, a Florthy-korszak fél politikai elitjét, továbbá a kisgazdákat vagy a polgári és a szociáldemokratákat. A sort hosszasan lehetne folytatni, egészen a szélsőségekig, a nyilas kormány termelési miniszteréig vagy Rákosi Mátyásig, akinek — akárcsak vezértársai többségének — az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy túlélték saját regnálásukat, így szinte valamennyiüket a hetvenes-nyolcvanas évek politikai elitjének szempontjából marginálisnak számító Farkasréten temették el. A Farkasréti temető a teljes 20. századi politikai palettát reprezentálja, de az ide temetkezők nagy többségének legfontosabb közös tulajdonsága: halálukkor már nem tartoztak a politikai elithez. A lehetséges politikai zarándokhelyek tekintetében mégis a nacionalista-konzervatív tradíció élvez előnyt, a konzervativizmus fehér és fekete hagyományait egyaránt ideértve. Mindemellett a Kádár-korszakban államimunkásmozgalmi temetkezőhelyek is létesültek Farkasréten, amelyek a hierarchiában elfoglalt pozíciójukat leszámítva nem sokban különböznek a Kerepesi úti temető hasonló részeitől. Mindezzel összefüggésben meg kell említeni két meghatározó sztereotípiát: az „ellenzéki" temető, valamint a „népfrontos" temető legendáját. Mindkettő leegyszerűsítés, bár mindkettőnek van alapja. Ami Farkasrét ellenzékiségét illeti, valóban sokakat temettek ide, akik bizonyos értelemben lázadónak, kitaszítottnak számítottak, például politikai okokból börtönbe kerültek vagy valamelyik reformer irányzathoz tartoztak. A koncepciós perek áldozatai közül is többen itt nyugszanak (többnyire olyan kivégzettek, akiket már 1989 előtt rehabilitáltak). A Farkasréti temetőbe való temetkezés azonban elsősorban kényszerűség volt, tehár semmiképpen sem beszélhetünk egyfajta titkos, „alternatív" pantheonizációról. Még fontosabb, hogy az ide temetett neves személyekjelentős része a fenti értelemben sem