A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

KORTSÁK JENŐ A temetőben

— Nagyon szerettük egymást. Talán én is hibáztam, hogy nem követtem. Akkor nem ölte volna meg magát. — Erős ember nem öli meg magát, hanem tisztességes foglalkozás után néz. Senki nem akadályozta volna meg, hogy elvegyen feleségül — kiáltotta Teréz. Szinte indulatba jött, de aztán legyintett a kezével és kettévágva a meghámozott almát, megkínálta vele a testvérét. Most megnyugodtak s csendesen majszolták a húsos gyümölcsöt. Lassan, elgondolkozva ettek. A mosolygó érett almák egymás után előkerültek a kosárkából, s a sír bús füvéből, mintha piros virágok lennének, egymásután nőttek ki összegomolyodva, szeszélyes rózsák alakjában a szalag formában lehullott almahéjak. A nap mielőtt letűnt volna, elcsodálkozva megpihent a Sváb-hegy gerincén s még egy utolsó forró sugárkévét küldött feléjük s felmelegítette öreg, kihűlő hátukat. Csendben, szótlanul ültek egymás mellett, mint két kopott, borzas, öreg madár. Mikor hűvösödni kezdett, rendbe szedték a kosárkájukar. Hazakészültek. Elindulás előtt még egyszer végigsimogatták tekintetükkel a sírhantot és Teréz megenyhült, halk hangon így szólt: — Szép szőke haja volt s a szemében fiatalság ragyogott. Linka sóhajtott, s maga elé meredve félhangon mormolta imáját. Azután kifelé indultak. Szürke félhomály bújt elő a fejfák közül. A hűvös esti szél lehullott gallyakat görgetve maga előtt csendesen, hangtalanul követte szikár alakjukat. — Mély férfias hangja volt — mondta Teréz. — Csak az r betűt nem tudta kimondani. Szevetem, szevetem... — ismételte Linka. Elmosolyodtak s most már gyorsabban mentek a kapu felé. Már a városban jártak, amikor Teréz ismét megszólalt: — Kellemes délutánunk volt — mondta —, ha az idő megengedi, gyakrabban eljárunk ide — s fekete kesztyűs vékony ujjaival gyöngéden megigazította nővére fején a kalapot. Kortsák Jenő: A temetőben. Nyugat, 1912. január 1.