A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Temetők

tört akararok, amelyek még kinyúlnak a sírból és követelik a jogaikat. Máskor pedig az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak. Szeretem a temetőket. A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int. Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérő-ónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete. Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik... Kosztolányi Dezső: Temetők. Élet, 1910. október 30. (Vampa álnéven)