A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története

metkezési kultúra, az egyszerre nacionalista, militáns és keresztény ikonográfia kevésbé vált meghatározóvá (ilyen a Kerepesi úti temető), néhol viszont jellemzően előfordul a temető fontosabb, reprezentatív részterületein (mint Farkasréten). Farkasrét tehát, ha a korai síremlékeket helyezzük előtérbe, döntően a két világháború közti korszak temetője. Máig őriz egyfajta konzervatív, „budaias" miliőt, amely a fennmaradt régi emlékek mellett megmutatkozhat az újabb síremlékeken, illetve a sírjelek használatában, a kultuszgyakorlásban is. Utóbbi kapcsán utalhatunk bizonyos díszítési módokra — 2002 tavaszán például szép számban jelentek meg a sírokon a kokárdák — vagy arra, hogy az újonnan létesülő síremlékek egy részén a 20. század második felében folyamatosan fennmaradt az előnév- és címerhasználat, illetve a családnemesítési év feltüntetésének szokása. A történelmi gyökerek egyes újabb keletű feliratokban már-már túl is hangsúlyozódnak: Farkasréten nyugszik például „a Fluba nemzetség utolsó sarja", sőt, „az Árpád-ház Magyarországon élt utolsó egyeneságú leszármazottja" is. A Farkasréti temető az 1920-as évekig budai külterületi temető volt, legfeljebb száz-kétszáz jelentősebb síremlékkel és kevés neves elhunyttal. A két világháború között azonban, párhuzamosan Farkasrét városrész kiépülésével, valamint a bel-budai temetők likvidálásával, rangos sírkertté, majd 1952-től első számú nemzeti pantheonná, az eleinte lenézett agyagos föld pedig a 20. század végére szimbólummá vált. Az élők és holtak misztikus közösségét a templom és a temető egységében kinyilvánító archaikus keresztény eszme érdemben a 18. század végéig gyakorolt hatást az európai temetkezési kultúrára. Ez a felfogás egyértelműen nagyobb jelentőséget tulajdonított a temetkezésre használt területnek, mint a síremlékeknek: a temető (cemeterium, cinterem) szent hely volt, a templom része, mivel a holtak a szent sír vagy ereklye körül (depositio adsanctos) nyugodtak. A reformációt, illetve a rekatolizációt követően azonban a templomokban és a templomok körül való temetkezést mind katolikus, mind protestáns oldalon korlátozni kellett, és a 18. században egyre nagyobb számban jelentek meg a templomkerteket felváltó, a falakon, illetve a településen kívül létesített sírkertek, amelyek általában már nem felekezeti, hanem köztemetők voltak. A korlátozás elsődleges okai a világi hatalom közegészségügyi reformintézkedései voltak (Magyarországon 1775-ben), de fontos szerephez jurottak az urbanisztikai, városrendezési szempontok, valamint a felvilágosodás hatása is. Temető és templom közvetlen kapcsolatára azonban továbbra is igény volt — egy idő után már inkább a hagyománytisztelet, mint a szentségből való közvetlen részesedés vágya miatt —, így a települések perifériájára kerülő új sírkertekben temetőkápolnák épültek. A 19. század során az új temetők a városközpontokhoz képest egyre messzebb létesültek, ám a korabeli gyors urbanizáció 4 Vö. A Kerepesi úti temető... 8-9. üld.