A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

A Farkasréti temető felszámolt síremlékeinek válogatott jegyzéke

állt közel, ugyanakkor nélkülözte annak vallásos-misztikus tartalmát. Az európai országokban nemzeti temetkezőhelyek jöttek létre, melyekben a hangsúly a reprezentációra került: a síremlékek elsősorban az élőkhöz szóltak. Egyre fontosabbá vált a földi maradványok pontos helyének megjelölése, s egyre erősebbé a hozzájuk való ragaszkodás, akár sorozatos áttemetésekkel is. Mindez a 19. században és a 20. század első felében a magyar temetkezéstörténetre, s általában a hazai közgondolkodásra is nagy hatást gyakorolt. A fenti tendencia, bár a példaképekhez képest redukált mértékben, a hazai urbánus sírkertekben is maradéktalanul végbement. A 20. század második fele e tekintetben is törést jelentett, de az 1990-es rendszerváltás óta újra kiemelt figyelem terelődik a funerális emlékhelyekre. Mindenekelőtt a kolozsvári Házsongárdi temetőt, az ottani neves sírok eltűnését övezi viszonylagos közérdeklődés. Utóbbi, nyugodtan kimondhatjuk, divattémának számít a funerális emlékhelyekkel foglalkozó kutatók, művészek vagy publicisták körében. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a más indíttatású, de hasonló léptékű, a szemünk előtt végbemenő farkasréti pusztulás nemhogy hiányzik a köztudatból, de még az illetékes intézmények és szervezetek sem tudnak — vagy nem vesznek tudomást — róla. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Farkasréti temető hivatalosan ma is köztemető — számos védettséget élvező emlékkel vagy részterülettel —, s egy nagyvárosi köztemető működésében természetes folyamatnak számít az újraváltatlan és védettséget nem élvező sírok eltűnése. A folyamat tehát érthető, ugyanakkor mégis felmerülhet, hogy miért kell az alábbi névsorban szerepelnie tizenöt miniszternek, huszonöt akadémikusnak, kilenc 1848-as honvédtisztnek vagy két budapesti alpolgármesternek. Különösen a honvédsírok eltűnése példátlan, hiszen a 48-as tradíciót valamennyi 20. századi rendszer a magáénak nyilvánította, s így ezeket az emlékeket, legalábbis a mai Magyarország területén, elvben konszenzuális védelem övezte és övezi. Ehhez képest van olyan 48-as honvédsír, ami 1995-ben tűnt el, nyilván nem a közelgő jubiláris évre való felkészülés jegyében. A felszámolások döntő többségére az utóbbi négy-öt évtizedben került sor, s hangsúlyozandó, hogy e tekintetben a rendszerváltás egyáltalán nem jelentett cezúrát, a folyamat még fel is gyorsult, hiszen a Farkasréti temető gyakorlatilag betelt, ám az itteni temetkezés — és így az új sírhelyek nyitása — iránti igény változatlanul nagy. Elsősorban, természetszerűleg, a régi síremlékek vannak fenyegetett helyzetben, ugyanakkor a jegyzékben szereplő nevek egy része időben megdöbbentően közeli (van köztük, olyan aki 1989-ben halt meg). Gyorsítja a neves sírok eltűnését az urnás temetkezés növekvő aránya is, hiszen itt a sírok lejárati ideje csupán tíz év.