Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

181. De János ifjú maradt. Talán éppen azért, mert pályája legelején a komoly János néven szólongatták őt barátai; talán azért, mert bölcs mérsékeltséggel osztotta föl éjszakáit és nappaljait, több időt töltött könyvei és íróasztala mellett, mint sikerek emésztő nyilvánosságában; nem szédült meg a múzsától, amely olykor démoni mohósággal, ruháit is eldobálva követeli a szerelmet, de nem lett embergyűlölő sem, mint némely költők, akik fiatalkori ideáljaikban csalatkoztak. Én mindig komoly megjelenésű, tartózkodó viselkedésű, minden örömet kis és választékos kortyokban élvező, a bánatot bölcsen megértő férfiúnak láttam őt, aki az emberek között járván mindig derűt és humort gondolt magában, de ezt nem mondja senkinek. Az örök ifjúság titkát harmonikus világfelfogásával hamarabb megtalálta ő, mint az aranycsinálók az aranyat. Korán megtanult pipázni és hazamenni, amikor legvidámabb volt a mulatság; nem hordott kalapot, amely mellé a lármás sikerek tolla volt tűzve, ellenben csendesen kiment az ajtón, ha közönség vagy írótársai ünnepelték; talán sohase mondott el pohárköszöntőt, amelyben névnapjaikat ülő hatalmas urakat ünnepelné, de észrevett aprószenteket, akik az irodalom küszöbén bátortalanul álldogáltak. Vívódásait, bánatait, fellengős álmait nobilitásból mindig elhallgatta, sikereiről mindig oly csendeskés egykedvűséggel értesült, mint a madárkereskedő, akinek kanárimadarát dicsérik. Flegmatikus volt, mint egy nyárspolgár, és szenvedélyes, mint egy kertész. Gyűjtött barátokat, könyveket, álmokat. Most ötvenedik évében bízvást fölvehetne ismét a hadnagyi ruhát, mert kedve és bölcsessége éppen olyan pontosan tartják a mérleg serpenyőit, mint valaha. Napjainkban, amikor őrült tekintettel is járnak az irodalom kétségbeesettéi, amikor a csalódottak csak a sötétség beálltával mernek elmenni a világos ablakok alatt, amikor a töretlen akarásúak majdnem a háztetőkre is felmásznak, hogy észrevétessék magukat; megnyugvással, eredményesen, jótékony megelégedéssel nézünk az ifjú Holtaira, aki nem veszített egyetlen hajszálat és mesterfogást sem hosszú pályáján, a magyar írók viszontagságai közepette. O az a tavalyi tokaji bor, amelynek szürcsölgetésére elszökik a fájdalom macskája a szobából; ő az a piros, kora őszi reggel, amikor még sajnálnak búcsút venni a fecskék a telegráfdrótoktól; ő az a csendes, rendes, meggondolt férfiú, amint magunkat szeretnénk elképzelni, ha belépünk halk otthonunkba. (1921)