Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

keskeny út —jobbra a túl szabályos közhely, balra a túl szabálytalan »eredetiseg«, amitől Arany János óv: »mihelyt a költő végtelenbe vész...« Heltainak volt bátorsága ezt a legkockázatosabb ösvényt választani. S egy életen át nem lépett félre, se jobbra, se balra. Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális — mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott s soha egy pillanatra nem égette meg magát s nem vált problematikussá. Eszményképe, úgy látszik a nagyképűség nélküli bölcsesség, mely a legigénytelenebb játékot hajlandó éppen úgy komolyan venni, mint ahogy hajlandó a legvéresebb tragédiában mulatságos játékot fedezni fel: mindkettőben örömét lelni, de nem a »komédiát tragédiává s a tragédiát komédiává« torzító luciferi gúnykacaj kíséretében, lévén ez a gúnykacaj maga is véres tragédia — nem. Heltai mosolya inkább csodálkozó és elnéző, mint fölényes vagy cinikus. így született meg, természetes összhangban, az irodalom és újságírás legváltozatosabb műfajaiban a tipikus Heltai-hang, regényekben éppen úgy felismerhető mint nemes veretű versekben, bökversekben és krokikban — így alakult ki egy megbízható és megnyugtató művészet, a művész számára legkényesebb és legveszélyesebb határterületeken: ma már az a helyzet, hogy a kellemetlen, vagy lehangoló meglepetés minden kockázata nélkül vehetjük kezünkbe »legujabban megjelent« könyvét: ezen az úton csak emelkedni lehet. 244. — Az író legfontosabb feladata az, hogy lassan-lassan fölszabadulva az idegen hatások alól, fölszínre hozzon önmagából mindent. Olvasson sokat, mert minden könyv mond valamit, nemcsak a jó, hanem a rossz is. A jő könyv mértéket ad, a rossz önbizalmat. Mindig rendszertelenül összevissza olvastam azt, ami éppen a kezembe került. Számomra ez az ideális olvasás. Sokféle ízbe kell belekóstolni ahhoz, hogy rájöjjön az ember: milyen ízű a saját stílusa. Az út hosszú, sok mindenféle külső erő formálja az embert, amíg végigmegy rajta. Az „Egyiptomgyöngye" című operettről, amely az első színpadi művem volt, egy kicsit megváltozottan értem el az „Egy fillér'

'-ig. De ez alatt az idő alatt feltétlenül megtanultam azt, hogy az író ne legyen más — csak író, ne adminisztráljon, ne legyen főtitkár, ne legyen elnök, ne utazzon külföldre a világbéke és az írók testvériségének ügyében. Rájöttem arra is, hogy egyetlen drága és pótolhatatlan valami van: az idő. Azért tudom mindezt ilyen csalhatatlanul megállapítani, mert én valami különös tévhittől vezetve mindig elvállaltam az elnökséget is és a világbéke ügynökségét is. Ügy képzeltem, nélkülem a dolgok nem mennek rendben, a célok nem