Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

— Mi van a szájában? Bonbon? — Gumit rágok. — Miért? — Adták. — Többen? — Nem. Artúr. — Artúr kicsoda? — Vezérigazgató. — Ilyen szép lánynak nem szabad gumit rágni. Nem gondol arra, hogy valaki meg találja csókolni? — Nem gondolok rá. Annak mindig ki van téve az ember. És kivette szájából a gumit. Nyugodtan, egykedvűen. Úgy, ahogy bevette. Habozás nélkül engedelmeskedett annak is, aki rábírta, annak is, aki lebeszélte róla. Elővette kis arany cigarettatárcáját. Megkínáltam a magaméval. Visszautasította: — Köszönöm. A másikat jobban szeretem. Nekem csinálják. — Hol? — Nem tudom. Lajos csináltatja. — Lajos? Vezérigazgató? A görl ragyogni kezdett: — Az. Tetszik ismerni? — Nem, nem ismerem... Rágyújtottunk. Egy-két pillanatig csöndben cigarettáztunk. A görl az íróasztal előtt álló karosszékben, jobb lábát átvetette a bal térdén. Szép lába volt, remek harisnyája, nagyszerű cipője. Mereven nézett maga elé. Az íróasztalt nézte, irataimat, leveleimet. Olyan csökönyösen, fürkészőn, hogy majdnem kínos volt már. Protekciós levele mellett egy amerikai levél borítéka feküdt; majd fölfalta szemével. Véget vetettem a csöndnek. — Mit tehetek magáért, kisasszony? Színház? — Isten ments! Nem vagyok bolond, hogy fdlérekért ugráljak... — Tisztességes kenyérkereset... és ha az ember tehetséges... — Esti két-három pengő? Annyit szobadísznek is megérek. — Hát akkor? — Filmre szeretnék menni. Tessék engem elhelyezni... — Nem olyan egyszerű az, kisasszony... A gazdasági helyzet... alig gyártanak ma filmet... kevés a szerep és sok a jelentkező... — Kérem, ha azt tetszik gondolni, hogy ez a protekció kevés, hozhatok jobbat is... — Jobbat? Kitől?