Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

HELTAI JENŐ (határozottan): Ezt így nem lehet felfogni. Máról-holnapra nem lehet elképzelni, hogy megváltozzanak azok a megkötöttségek, amelyek lefogják az író kezét. Itt el kell jönni annak az időnek, amikor az író azt mondja: »Ujra érdemes dolgozni. « (Szünet. Heltai Jenő egy kézirat csomót simogat végigaz ujjával.) Mit csinálnak az új emberek? A fiókjuknak dolgozzanak? Reménytelen dolog soha nem kerülni színre. A darab azért van, hogy előadják. Akkor lesz tökéletes mű, ha színpadot kap. Na és? Irodalom alatt a világért sem azt kell érteni, hogy olyasvalamit kell írni, amit nem lehel előadni. Egy színdarabot ellenben igenis meg lehet tölteni irodalommal. Millió példa van erre! Előfordult már, hogy nem ártott a darabnak az, ha véletlenül író írta. AZ ÚJSÁGÍRÓ (egészenpesti színigazgató): Na de kérem. A közönség! Csak nevetni akar. Annak csak vicc kell. HELTAI JENŐ: Micsoda beszéd ez? Mert ilyen darabokkal nem jelentkeznek az írók? Persze, hogy nem jelentkeznek. Hiszen itt nincs színházi krízis, nincs színészi krízis, csak írói krízis van. Én látom és tudom, hogy az írók szemérmesek, azért nem beszélnek a maguk bajáról. Azt is, hogy a magyar drámairodalmat nem lehet megítélni arról a pár emberről, akik itt színre kerülnek. Tömeg van az ismeretlenségben. Nem titkos drámaíró. Hiszen folyton házalnak a darabjaikkal. Nyilvános drámaírók ezek. Vagy nem találkoznak kellő bátorsággal, vagy elkedvetlenednek... AZ ÚJSÁGÍRÓ: Hát akkor elnök úr, ne haragudjék meg, ha megkérdezem: Ön például miért határozott úgy, hogy: »Nem írok darabot?« HELTAI JENŐ (egypillanatiggondolkodik, mintha habozna, azután megvillan a szeme és erélyesen mondja): Igenis. En elkedvetlenedtem a szín/)aelelal szemben. A színpadi írónak egyetlen sarkantyúja van, a siker. Az előbbi darabjának a sikere. Ez azonban a színház megbecsülésétől függ: hogyan tálalják, mit csinálnak vele! Nálunk uzsoragazdálkodás folyik a darabokkal. Kivévén a Nemzetit, itt valami színrekerül, azután örökre eltűnik a feledésbe! Akár siker, akár nem siker. Nincs repríz, mint külföldön, ahol egy darab egymásután négy színházban is színrekerül. A legnagyobb probléma előtt áll az író. Csak nagy sikert írjunk? Hát ez senkinek sem »sikerül«! Most már nem magamról beszélek. A siker s a bukás hullámvonal. Ölelkezik egymással. Egyik sikertől könnyű esetleg eljutni a másik sikerig! De egyik bukástól a másikig, ez már nem tréfa. Különben is a színházi bukás nem olyan nagy szégyen, mint amilyennek hangzik. Éppen azért, mert az előadáshoz az író csak a felét adja tehetségének. A dolog másik része a színházé! Mikor, hogyan, a közönségnek milyen hangulatában adja elő a darabot? Itt az író nem hibás sohasem.