Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

mok részletfizetésre alapított, politikai korifeusok által beszervezett meghajlása ez az olvasóközönségnek az ünnepelt író előtt, hanem egy egész író és egész élet pompás munkája a maga értékeivel, mágneses erejével most teljesedett ki a közönség előtt. Anélkül, hogy e három egyfelvonásos színpadi vagy irodalmi értékét érinteni akarnók, meg kell állapítanunk, hogy ez a nagyon meleg s klasszikus rangsorba emelő érdeklődés nem a daraboknak szólt, hanem a darabok ötletéből, mint egy ünnepi alkalomból, Heltai Jenő egész irodalmi működésének. 204. Az Arcok és álarcok gyűjtőcím, három egyfelvonásos foglalata. Első közülük a Karácsonyi vers, Heltai régebbi munkája, amely most diadalmasan állja ki az idő próbáját. Üde, friss, eleven, ötletes és mulatságos, akárha ma íródott volna. Finom, szellemes nyitány, amelynek »Leitmotivja« a Parnasszusról leszállított költő panasza. Igazi atelier-darab. A nyárspolgár fantáziáját ingerlő titok leleplezése: miképpen, milyen kicsinyes, nyűgös, pénz-gondos realitás talajából nő ki a poézis aranyfája? Vidám tréfa, kedves játék, futó mosolygás, az egész egy csepp alig érezhető, szemérmesen elbújtatott keserűség, amely szikraként pattan ki a valóság és költészet acél-kova ütközéséből. A pompás nyitányt, a mozarti könnyedségű fioriturát tömör, elmélyült tétel követi: Az orvos és a halál. A költő hangja ugyan megtartja ironikus árnyalását, de mondanivalói, járék közben, szinte észrevétlenül nőnek, súlyosodnak. Maeterlinck varázsa bűvöli meg a nézőt, mikor az elöregedett halál a »kegyelmes úr«, az orvosprofesszor operálókése alá hajtja a fejét. Ám nem a hatásról van szó. Fleltai költői nagysága emelkedik itt a belga költő zsenije mellé, maeterlincki köd, misztikus homály nélkül. Klasszikus egyfelvonásosának fő erőssége éppen a rajz, a körvonal élessége, tisztasága, mondhatnám józansága. A szanatórium híres sebésze meg akarja ölni a halált, hogy halhatatlanná tegye magát és az emberiséget. S ez a halál nem álomkép. Valóságos öregember, fáradt és beteg, aki műtétre szorul. Palotájában az örök inga, amelynek minden lendülete életek kialvását jelzi, a gyilkos operáció után meg is áll egy pillanatra. De a megölt halálnak örökébe lép a fia, s az inga újra megindul. A tanárt pedig nem halhatatlansággal, hanem »emberhez méltó« honoráriummal, pénzzel fizeti ki az új »kegyelmes úr«. Mindez a legegyszerűbb, leghétköznapibb dialógusokon keresztül kristályosodik drámává és költészetté, tökéletes játékban, amelynek főszereplője — a legfeszültebb várakozás pillanataiban — egy megálló inga. Ennek az egyszerű vasdarabnak realitása egyszerre borzongva érezteti meg az élet és halál minden titokzatosságát. Itt, ebben a momentumban, ezekben a természetes,