Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

zsivajos gyerekek, szöges cipőjű álturisták harsogó szomszédságába. Az idén még... jövőre talán már... Mindegy! Fölállt, tovább sétált. Pontosan, szigorúan ugyanazt az utat tette meg mindennap, a hegy lábától a visszhangig. Mert a hegynek visszhangja is volt, kipróbált, hiteles visszhangja, amelyre külön fölírás figyelmeztette az idegent, nagy, fekete betűk, fehér táblán. „Echo" — ez volt a visszhang hivatalos neve. Az úttest egy kicsit kiszélesedett a visszhang táján, és a fürdő érdemes igazgatósága a hegyoldalba félkör alakú, nagy kőpadot faragott azok számára, akik a visszhangot élvezni akarják. A költő mindennap elment a visszhang mellett, és lesütötte a szemét, hogy ne lássa a fiúkat, lányokat, nevelőnőket, ügyvédeket, turistákat és egyéb szörnyetegeket, akik a visszhanggal incselkedtek. Szerette volna a fülét is betömni, hogy éktelen lármájukat és a visszhang vad feleselését se hallja. Ezen az estén azonban a visszhangnak nem volt dolga. A kőpadon egy lélek sem ült, néma és elhagyatott volt a hegyoldal. A költő meglepődve állt meg. Először volt egyedül a völgy titokzatos tündérével. És elgondolkozott: mióta tanyázik itt, és mikor, ki fedezte föl, hogy itt bujkál? Ki volt az első, akivel szóba állt? Talán akkor is itt játszadozott már, amikor mammutfalkák talpai alatt recsegtek az erdő kidöntött fái. Vagy ugyanakkor született, amikor a kurtaksa? Szegény kis tündér, alázatos, engedelmes, fáradhatatlan kis szolgálólány, aki a világ minden nyelvén beszél! Hol tanulta, hol járt iskolába? Hol van? A völgyben? A túlsó hegy ormán? Vagy azon a bíborvörös kis felhőfoszlányon lovagol? A költő kitárta két karját, mintha az egész világot meg akarná ölelni, pedig csak a visszhangot szerette volna két ölelő karjába befogadni és homlokon csókolni, mint egy szegény kis gyereket. Szólni szeretett volna hozzá, beszélni vele... öregember volt a költő, és sohasem beszélt még a visszhanggal, sohasem kiáltott oda neki se butaságot, se bölcsességet, se olyan szép szót, amilyet szeretők mondogatnak egymásnak csókolózás közben. Már nyílt is az ajka... de aztán elröstellte magát és továbbment. A harmadik lépés után azonban megállt. Nem tudott ellenállni a csábításnak. Megpróbálja... odakiált valamit a visszhangnak. Valami szépet, nagyon szépet... amit előtte soha senki még, és utána sem fog soha. Ami kettejük örök titka marad... a visszhangé meg az övé. Óvatosan körülnézett, és amikor meggyőződött arról, hogy még mindig egyedül van, a völgy felé fordult, nagyot lélegzett, és teli tüdővel elkiáltotta magát: — Fia! Maga is megijedt tőle, akkorát kiáltott. Igaz ugyan, hogy nem ezt akarta kiáltani... de mást is hiába kiáltott volna. Hiába, mert a kiáltás után rettenetes csönd támadt... a visszhang nem felelt. A visszhang csak hivatalos helyiségében felelt, ott, ahol ki van írva: „Echo".