Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

A KÖLTŐ: A költő is ember csak. A KOLDUS: Elég hiba. Te ember sem vagy. Minden emberi érzés idegen neked. A KÖLTŐ: Amikor az íróasztalhoz ülök, érzek. Nekem ez fontos csak. A KOLDUS: Feleséged nem fontos. Gyermeked nincs. Nem akartál. Neved nem marad meg. Az apa neve. A KÖLTŐ: Elég, hogy a költő neve megmarad. A KOLDUS: Eladtad azt is. Pénzért. A KÖLTŐ: Tökéletesen igazad van, tiszteletre méltó és sok ezeréves bátyám. Ha én is olyan kísértet volnék csak, amilyen te vagy, és nem volnának földi gondjaim, a földi örömökkel sem törődnék. De amíg a valóságban élek, szükségem van az örömre és az örömhöz pénzre. A KOLDUS: És ezt a pénzt azzal szerzed, hogy szemetet írsz? A KÖLTŐ: Csak nekem szemét. A kiadónak, a színháznak, Dórának igazgyöngy, a közönség habzsolja. Én szégyellem. A KOLDUS: És mégis írod. Meggyőződés nélkül. Pironkodva. Meglehetősen hitvány ember vagy. A KÖLTŐ: Te pedig nagyon kegyetlen kritikus. A pénz érzékeny valami, hamar megsértődik. Ha nem törődök vele, ő sem törődik velem. Azt szereti csak, aki őt szereti. Én szeretem. Ahogy szeretem a sikert, az ünnepeltetést, a koszorút, a tapsot meg a népszerűséget. Legalább addig legyek halhatatlan, amíg élek. Most kezdjek kísérletezni? Most bukjak meg? Lemondjak a dicsőségről, a köztiszteletről, köztiszteletre méltó remete? Én már nem tudok lemondani. A KOLDUS: Megtanulsz. A KÖLTŐ: Nem, amíg élek. Nagyon megszoktam. A KOLDUS: Az életet is nagyon megszoktad. Mégis lemondasz róla. A KÖLTŐ: Tudom. De addig még... A KOLDUS: Nincs addig még. Egy-két perced van csak... A KÖLTŐ: Ez nem igazság. Sok dolgom van még... szeretném elintézni. A KOLDUS: Mindent elintéztél már... A KÖLTŐ: Szeretnék elbúcsúzni... A KOLDUS: Elbúcsúztál már... (Fölemeli kezét a kandalló felé. A tűz kialszik.) Ez a tűz immár fölösleges. A KÖLTŐ (megrázkódik): Félek tőled. A KOLDUS: Ne félj. Nem vagyok ellenség. Barátod vagyok. Szeretem a költőket. Fia haszontalanságokat írtál is, jövedelmező happy endeket, sivár közhelyeket, mégiscsak költő voltál... fölületes, megalkuvó, vásári... de hébe-hóba mégiscsak költő voltál... A KÖLTŐ (fejétrázza): Voltál! Voltál! Nem szeretem ezt a gyanús múlt időt! Mi ez? Nekrológ? Máris?