Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

hozzá. A költő kedélyének megvannak a maga dagályai és apályai; vannak neuraszténiás összeroppanások, istenverte aszályos napok, amikor az üvegben kiszárad a tinta, a kézben megakad a penna, a vers megmakacsosodik, mint a rossz gebe, egy tapodtat se akar tovább menni. Százszor abba kellett volna hagynom azt a munkát és hogy nem tettem, az nemcsak az én kemény, szívós akaratomon múlt, hanem a feleségemnek is köszönhető. 0 első pillanattól kezdve, amikor a témát közöltem vele, rendíthetetlenül hitt a darabban. O erőszakoskodta ki, hogy utazzam el Badenbe és addig ne jöjjek haza, amíg nem készültem cl a munkámmal. Ha sikerült tíz sort leírnom, telefonon azonnal fölolvastam neki és ha elakadtam a munkámmal, azt is azonnal jelentettem neki, mint ahogy a beteg jelenti a konstipációját a háziorvosának. Ilyenkor szigorúan rám parancsolt, hogy nem szabad csüggednem és én szót fogadtam. Most aztán valahányszor a darabomat játsszák, szeretném a közönség okulására a színpad peremére kiíratni: — »Ime, mit tud produkálni a jámbor férji engedelmesség! « • — Aztán még valami váratlan örömet hozott nekem ez a darab. Kortársaim és a még öregebbek furcsán ragyogó lelkesedéssel keresnek föl. Az én példám egyszerre visszaadta az önbizalmukat, amelyet a mai ifjúság türelmetlen mozgalma már majdnem víz alá fojtott. És nem csak az írók, mindenféle más pályán működő öregek fölbuzdulnak az esetemen. Sőt magam is... mintha frissebben illegetném-billegetném magamat azóta. No lám, hiába, azért mi öregek is tudunk még valamit. Vagy ahogy a kitűnő Abel Hermant mondta, aki már jóval túl van a hetvenen: ő csak azt látja öregnek, aki legalább tíz évvel fiatalabb nála... Nem tagadom, szeretem a nemzedékemet. Valljuk be, tehetséges fickók voltunk. Most nemcsak versekre, regényekre, színdarabokra gondolok, hanem arra a rengeteg apró-cseprő munkára, amit kabarékban, újságcikkekben tékozoltunk el bohém könnyelműséggel. A hivatalos irodalomtörténet gőgös fölénnyel hallgat róla, de mi tudjuk, hogy ez a munkánk se múlt el nyomtalanul: ennek a hirtelen megmagyarosodott városnak hétköznapi beszédét ez emelte be az irodalomba. Ezt szokta a hivatalos irodalomtörténet úgy kifejezni, hogy mi destruáltuk az irodalmi nyelvet. De ugyanúgy gondolkozik a lóbarát arisztokrata is, amikor azt látja, hogy a lóval ekét is huzatnak, nemcsak a Király-díjat futtatják véle. • — Mi? Hogy A Néma levente irodalmi működésem csúcspontja? Na nem! Erről szó sincs! Nem mondom, van benne egy s más, amivel már magam is meg vagyok elégedve, de hol van ez még a csúcstól!... Most forgatok a fejemben egy témát... még csak az elején vagyok vele... az talán... No majd meglátjuk jövőre.