Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Föl-alá járt a szobában, mint ketrecében a királytigris. Én behunytam a szememet, és pilláimra valami könnyű álom borult. Mintha egzotikus, nagy balettet láttam volna: fejem fölött befőttes üvegek, sajtok, hideg sültek, sonkák, halak, saláták, boros- és pezsgőspalackok izgató csábtáncba kezdtek, az egész kép fölött pedig tündérkirálynő gyanánt, kékszemű, szőke angyal lebegett, az egyik kezében liliommal, a másikban pedig főzőkanállal. Hirtelen fölriadtam. Az őrnagy a vállamra tette kezét: — Hiába fekszel a datolyafa alatt, ó, Arábiának nemes szülötte, a datolya nem fog a szájadba pottyanni. Hagyjuk el a helyiséget, hátha az utca megtermékenyíti agyunkat, hátha ott kinn eszünkbejut valami. És ezzel már lent is voltunk az utcán, emberek és kocsik közt. Az égen most kezdték meggyújtani a csillagokat, és a langyos estén vagyont, kényelmet és boldogságot lehelt minden. Az őrnagy megállt egy nagyszabású csemegésbolt előtt, és keserűen mutatott az édes kirakatra: — Itt a cél. De hol vannak az eszközök? Hosszabb ideig föl-alá sétáltunk a kirakat előtt, abban a reményben, hogy a lelkesítő látvány hatása alatt talán mégis csak jut valami az eszünkbe. Hiú remény! Szertefoszló ábránd! Ostobán néztünk egymásra, és találékonyságunk ebben a pillanatban mélyen a fagypont alatt állt. De csak egy másodpercig. Mert az őrnagy egyszerre csak ujjongani kezdett, és diszkrét cake-walk-mozdulatok kíséretében, leírhatatlan hangsúllyal mondta ki a történelmi jelentőségű szót: — Heuréka! Megvan! Gyanakodva néztem rá, mert az előzmények után nem nagyon bíztam a jövőben. De az őrnagy már karon fogott, és magával ragadott, mint őszi szélroham a száraz falevelet. — Gyerünk, gyerünk! Eleinte azt hittem, hogy valami hitelképes kocsmát fedezett fel. (A hitelképes úgy értendő, hogy a kocsma képes nekünk hitelezni!) De arcom csakhamar elborult, amikor észrevettem, hogy egy csomó ismerős vendéglő mellett megállás és bekopogtatás nélkül haladtunk el. Ám, amikor befordultunk a nagykörútra, megsejtettem, megéreztem, megértettem az őrnagy tervét. Kérdőn néztem az őrnagyra. — Igen — felelte határozottan. Ezzel már be is nyitott Párizs egyik legelőkelőbb csemegésboltjába. Egy ízben már jártunk ebben a boltban; karácsonykor, amikor valami megmagyarázhatatlan és titokzatos véletlen következtében több száz frank volt az őrnagy zsebében. Az őrnagy akkor háromszáz frankos vacsorát rendelt ebben a