Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Alighanem azért, mert bizonytalan pályán tanácstalanul ődöngtem, velem egyívású, tanácstalan, bizonytalan fiúk között, akik tapasztalás nélkül, gond­talanul és gondolkodás nélkül, hol alaptalanul, elbizakodottan, hol letörten és kétségbeesetten himbálóztak ide-oda siker és kudarc között. Úgy szíven markolt, mint az akkori, jól nevelt fiatal lányokat Birch-Pfeiffer Sarolta vagy Marlitt valamelyik érzelmes regénye. Ezenkívül gondosan, szeretettel fordí­tottam le a gőgös arisztokrata meg a kis cselédlány szerelmi regényének nagy részét. Jóval később, hiteles, új fordítója is az én fordításom nyomán indult el. Az emlékezetes kártyacsatát követő éjszakát ennek a munkának szenteltem. „Mérgemben" — ahogy Hazafi Veray János mondta — hajnalig dolgoztam rajta. Reggel megállapítottam, hogy ez így nem megy tovább, nem szabad to­vább is ezt az üres, léha, haszontalan életet élnem, változtatnom kell rajta, le kell mondanom a kávéházban átvirrasztott éjszakákról, a kártyáról, az ivásról, a kulisszák mögött való ácsorgásról, a másnap nélkül való szerelmi kalandok­ról, világot kell látnom, olvasnom, tanulnom. Magamba kell szállnom, megja­vulnom, megtisztulnom, megtérnem, meg kell bánnom bűneimet, ahogy Nyehludov herceg és a kis Maszlova megbánja. Vezekelnem kell. Friss leve­gőre van szükségem, föllélegzésre, „föltámadásra". Nyomban elhatároztam, hogy szakítok mindennel, elhagyom Budapestet is egy évre, elmegyek Pá­rizsba, ahol egy ízben jártam már. Idegen emberek közé. Megpróbálok ma­gamba mélyedni, és mások segítsége nélkül, a magam lábán megállni. Ember akarok lenni, felelős azért, amit elkövetek. Párizsban akkor a nevezetes Dreyfuss-ügy tombolt, újságíró számára ez izgalmas, szép riport volt. Az újság szerkesztője szívesen beleegyezett ebbe a kirándulásba, rendes havi három­száz koronámat megkapom majd Párizsban is. Megpróbálok megélni belőle. Azt, amivel többet keresek, édesapám veszi majd föl. Néhány hét múlva ki is kísért már a Párizsba induló vonathoz. Egyes­egyedül ő. Rám adta szép, prémes bundáját, fejembe nyomta ugyanolyan kucsmáját, megcsókolt, és elbúcsúzott tőlem. Hosszan nézett a robogó vo­nat után, én is sokáig integettem neki. Engem viszontlátott még, de bundá­ját és kucsmáját soha többé. Mind a kettő örökre Párizsban maradt Antonio Rapari mesternél, a Rue Mouffetart huncut olasz ócskásánál. Harminc fran­kot kaptam érte. Sohasem tudtam a zálogból kiváltani. Föltámadni nem könnyű.

Next

/
Oldalképek
Tartalom