Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

barátai többé, talán sohasem is voltak azok. Hol keresse őket? Alkalmasint bevonultak ők is, elestek, fogságba kerültek. Egyik-másik hazarokkant, mint ő. Azokkal beszélgessen? Miről? A maga háborúját, a maga nyomorúságát mesélné csak mindegyik. Ez elől menekülni akart. Joga is volt hozzá. Hogy is mondta Pucher von Donnershof ezredes, amikor elbúcsúzott tőle? — A te háborúdnak vége. A mienk...! Igen, ezeket nyomja még a háború. Neki nincs többé köze hozzá. Elintézte. Egy kicsit drágán, de örökre... Még mindig uniformisban járt, de szakállát, bajuszát leborotváltatta már. Még mindig a garniban lakott, de mindennap tízszer is elhatározta, hogy kiköltözik. Arca lassan kisimult, de egy-egy rossz éjszaka megint ráütötte a fáradtság meg az öregség bélyegét. Azonban mégis bátrabban és gyakrabban nézett már a tükörbe. Ellenőrizte magát. Megállapította, hogy ha egy kicsit összeszedi magát, éppen olyan csinos fiú lesz, amilyen volt. És sokkal érdekesebb. Hajának vad szürkeségét a gondozás ezüstszínűre enyhítette. Sápadt arcán letörölhetetlenül ömlött el a szenvedés drága és nemes parfumejének egy csöppje. Lágyabb lett a nézése is azzal a kis szomorúsággal, amely — hívatlan vendég! — zöldesszürke szemébe beköltözött. És szeretett volna... mi mindent szeretett volna! Hogy az idő megenyhült, egész nap az uccán kódorgott. Ismerkedett a várossal, amelyet három év óta nem látott. Elment azok előtt a kávéházak előtt, amelyekbe azelőtt járt, benézett a tükörablakokon. De nem tért be egyikbe se. Elment a Ferenc-körúti ház előtt is és fölnézett a harmadik emelet erkélyére. Mi lett a Zelter-lányokból? Igazában nem is érdekelték többé, még Nusi sem. Éppen csak tudni szerette volna... De az erkély üres volt, a két ablak néma a redők mögött. Óvatos tapogatózások voltak ezek, félénk közeledés az élet felé, szerény bemutatkozás, szemérmes fölkínálkozás. És ijedt meghátrálás, valahányszor közelebb juthatott volna — hozzá. Még nem! Halogatta a dolgot. Majd holnap! Ha erősebb leszek, ha nyugodtabb leszek, ha... És amikor beesteledett, izgatottan sietett haza. A hamar sötétedő uccákon megint melléje szegődött a félelem, lerázhatatlanul, mint a kóbor kutya. Még mindig az ágy volt az egyetlen hely, ahol biztonságban tudta magát. Ahogy hazaérkezett, nyomban lefeküdt. Hozzászokott ahhoz, hogy az ágyban vacsorázzon. Keveset evett. Annál többet ivott és cigarettázott. Valamivics sokszor hajnalig hordta neki a konyakot meg a feketekávét. És ha ráért, mesélt. Karmel az ágyban feküdt, az ágy mellett a széken a konyak meg a cigaretta. A hamutartót háromszor-négyszer is ki kellett üríteni. Valamivics kinyitotta az ablakot és a cigarettavégeket lehajította az uccára.