Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

És a kert, a kút, a kőfal És a bakter és a csősz Es a rabbi., mind a régi ismeretlen ismerős! És az árvaszéki elnök És a jegyző és a pap: Szintazok a nagy urak még, Akik egykor voltának. És a bankdirektorné a Legszebb asszony még ma is, S minden ember tudja róla, Hogy semmije sem hamis. Hála néked, ó, nagy isten, Hogy megláttam újra még Ezt a várost, ezt az utcát És a bankdirektornét. S azt a pösze, pisze kis lányt, Ki öt percig szeretett... Most tudom csak, mi a honvágy, Mi a hazaszeretet! 10. Temetés Az első temetés, amelyet láttam, Deák Ferenc temetése volt. Öt-hatéves kisfiú voltam még; ki Deák — később tudtam csak meg. Akkor annyit hallottam csak róla, hogy a haza bölcse, nagy ember, akinek az elmúlása mindnyájunk számára szerencsétlenség, nemzeti gyász. A temetés külsőségeiből emlékezetemben csak az utca gázlámpái maradtak meg. Fényes nappal égtek ezek a gázlámpák, gyászfátyol lengett rajtuk. Ma is látom őket. És a tömeget. A rettenetes tömeget, amelybe beékelődve szorongtam nálam is kisebb testvéreimmel, valahol hátul, messze a komor gyászpompa látványosságától. Kegyetlen felnőttek tolakodtak elénk, mind hátrább nyomva minket, kisgyerekeket. így sodródtam végül a legutolsó sorba, ahol már csak a rendőrlovak patkóinak a csattogása meg a halottas kocsi kerekeinek a csikorgása hallatszott az ájtatos csöndben. Hiába néztem magam elé, hiába ágaskodtam föl, hogy lássak is valami keveset a méltóságos gyászmenetből, lábszárakat, nadrágokat és szoknyákat láttam csak, óriási nadrágokat és terebélyes szoknyákat, amelyek mint valami meglódult hullámzó, sötét függöny takarták el szemem elől a világot. Addig kerestem valami kis rést, addig fészkelődtem, amíg balvégzetem egy kövér ember és a házfal közé préselt. Itt mozdulni sem tudtam többé. A sok nadrágból most már egyetlenegyet láttam csak, a kövér emberét. Félelmetesen nagy, ijesztőn széles nadrág volt, szürke és kopott, reménytelen