Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Egy végzetes téli napon azonban borzalmas szerencsétlenség történt. Nőm sápadtan, megtörten és meggyötörten jött haza, reggeltől délig legalább öt órával vénült meg. Halkan és fáradtan beszélt, mint olyan valaki, aki a halál előszobájában ül. — Tudod-e, hogy majdnem a mentők hoztak haza? — mondta szenvedőn. — Mi történt, mi történt? — kérdeztem izgatottan. Felelet helyett nőm görcsös sírásba tört ki, fölpattant, és gyűlölettől szikrázó szemmel nézett rám. — Meg fogod ölni! — sziszegte vészjósló hangon. — Ha egy kicsit szeretsz, meg fogod ölni. És újra még görcsösebben zokogott. Végre nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy el tudta mondani, miről van szó. Az eset valóban nem volt közönséges. Ahogy a Kossuth Lajos utcán végiglibegett, és jó barátnőjével találkozott. És e jó barátnő fején ott volt a Bucephalus zöldebben, tollasabban és terjedelmesebben, mint valaha. Egy ál-Bucephalus, amely híjával volt az eredeti minden szépségének, ellenben az avatatlanok szemében annál impozánsabbnak, fenségesebbnek látszott. Egy közönséges, aljas hamisítvány, egy darab csillogó üveg a nemes gyémánt mellett. És az emberek megálltak, és megdöbbenve, elszédülve nézték a két kalap találkozását; hajók, ha éjjel találkoznak, császárok, ha összeölelkeznek — mindez eltörpül az igazi és az ál-Bucephalus találkozása mellett. — Az csak világos — mondta nőm —, hogy a dolog ellenem itányul. És te provokálni fogod a férjét, és amerikai párbajban meg fogod ölni, mialatt én kiderítem, hogy ki volt az az elvetemedett kalaposnő, aki az én Bucephalusomat utánozni merte! Nem vagyok vérszomjas ember, de azt magam is beláttam, hogy a Bucephaluson elkövetett gyalázatot meg kell torolni. Annál is inkább, mert maga a kalap is érezni látszott a megaláztatást. Tollai szenvedőn görbültek lefelé, egészséges zöld teintjén valami fakó sápadtság honolt, és mintha máris egy kissé megsoványodott, összement volna. Ez a kalap élt és gondolkozott, érző lélekkel vett részt úrnőjének fájdalmában, amely elsősorban az ő saját fájdalma volt. — Légy nyugodt — mondtam nőmnek bátran és határozottan —, az ál-Bucephalus rövid időn belül el fog tűnni a föld színéről. Ha egy egész hadsereget kellene is mozgósítanom, el fogom pusztítani ezt a gyalázatos hamisítványt. És úgy rohantam el hazulról, mint a csatába induló hős. Az utcán azonban rémes látvány tárult szemem elé. Előbb csak egy, majd két, majd tizenöt ismerős és ismeretlen hölgy fején láttam a Bucephalust, a zöld szín minden