Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

annál is kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhova vetődtem is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12." Zárkózott ember voltam, valami hú'vösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az. Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Soha nem beszéltem magamról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van, „benne voltam" abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradék-humorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elilló történetkéire, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kis Pantheont. Az igazi nagy Pantheonnal megjutalmazott hőseink, költőink, bölcseink, mestereink, tizenhárompróbás, hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a magunk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünneplünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk el. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, elérzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valaki kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók-Pantheon, ál-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón vagy eltévelyedetten a hamis márványkockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahová Angyalföldre vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégis-