Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Aki az utolsó évtizedek történelmét igazán megakarja ismerni, nem adatokból és fotográfiákból, hanem egy nagy ember szívén, okosan csillogó szemén át, aki azt akarja, hogy megfogja a kezét egy kéz, amely ma már kissé lemondó gesztuséi ugyan, de csak annál job ban tele van a fogása szeretettel és őszinteséggel, aki mosolyogni akar múlandó dolgokon, s azt akarja, hogy ez a mosoly visszatükrözése legyen a világot újra és újra építő szeretetnek: olvassa Heltai Jenő könyveit. S csak jobban fogja sajnálni, ha eddig nem sajnálta talán, hogy ebbe a kormos, füstös, sötét korszakba született. 2. Kis Pantheon Az író halála miatt félben maradt kötetének előszava Nagy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról ellágyulás, panasz, hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni úgy, mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai annyi idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre jói látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie? És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scvlla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős, rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az