Anka naplója. 1944. március 14-1945. március 5. Feljegyzések a háborús Budapestről - Budapesti Negyed 37. (2002. ősz)

dolog, mert szigorúan tilos bármit elvinni és máris sok keresztényt letartóztattak. Egye fene veszem a dög nehéz szatyrot, sikerül bántatlanul a 75-ösön és 59-esen kivinni a hegyre. Még egy francia selyem ruhaanyagot is rátett, hogy csináltassam meg. Majd megőrzöm neki a háború végéig. A Márton hegytől vissza a Pasatétre. A gondnokok kijelentették, hogy nem írják alá a leltárt, nem jönnek fel. Kisül, hogy haragban vannak a Sárvárinéval. Lemegyek, és valahogy elintézzük a lánnyal, hogy majd mi ketten megcsináljuk „legjobb tudásunk szerint" és erre nagy kegyesen megígérik, hogy aláírják. Közben izengetik a Sárvárinénak, hogy „megmondták a németek, ne mutatkozzék még egyszet a házban, mert elviszik és nem látja többet a napvilágot"! (A házban valami Fütsorgestelle van két SS jellel és egyébként is mát mindenütt németek laknak). Egész nap esőre áll, felkapok egy ballonkabátot és futok Paula néniékhez. A kapuban veszem észre, hogy a Sátváriné kabátját vettem fel és nagy sátga csillag díszlik rajtam. Mint fémült nyúl visszarohanok. Délután egy keresztény szomszéd, egy szimpatikus lány átjön segíteni, átírjuk az ezüst leltárt és megakadályozzuk az öregasszonyt, hogy konyhai díszterítőket vigyen magával a Dohány-utcába, ahol nincs is konyhája. Sírva búcsúzik tőlem, a leltár kész, nekem akarja adni a szürke orosz mókus boletőját! Tudom, hogy úgyis el fog veszni és nem lenne lelkiismeret furdalásom a Sztójay kotmánnyal szemben, de nem kell a zsákmány. Az amerikaiak elérték a Cotentin félsziget nyugati partját, Cherbourg körül van zárva. Olaszországban a szövetségesek Petuggiánál harcolnak. (Ez megint csak a legutolsó oldalon van, az elsőt teljesen elfoglalja a „pokol kutyájának" becézett új fegyver!) Márkussal találkozunk az 5-ös fogasnál, amit siketül még elérnem, kicsit sétálunk az Eötvös-úton fel a Normafa-útig, visszafordulok, felhőszakadás! Csapkodó villámok közt egy fa alatt állunk egy sváb lánnyal, akitől félünk, és nem metünk beszélni. A villámtól viszont nem félünk, csak megállapítjuk, hogy egészen úgy szól, mint a bombázás és hogy ilyen nagy viharban az ember régebben nem állt volna a fa alá. A víz az alsó Normafa-úton a járda magasságáig áll! Jön egy autó és az egész Sárga Folyam ránk zúdul. Én könnyen nevetek a nedves lábamon, de Márkus asztmás és kalcium injekciókat kap. Csurog a víz a ruhánkból, cipőnkből, pedig ernyőm van és ballonunk. Márkus beül egy taxiba és hazamegy. Eláll az eső, sétálok le a Máttonhegyi úton és arra a gyermekkori ijesztgetéste gondolok, hogy mindjárt előugrik egy ember a sötétből, s tám kiált: „Pénzt, vagy életet!" Mennyit haladtunk! A kollektív államokban most az a jelszó, hogy: „Pénzt és életet!" Sokkal praktikusabb, mert a kifosztott esetleg visszatér és kinyitja a száját.