Anka naplója. 1944. március 14-1945. március 5. Feljegyzések a háborús Budapestről - Budapesti Negyed 37. (2002. ősz)

Nagy díszszemle mindenütt. Finom ételek, amit Csányiék találtak meg. Nagyon kedves este. Március 3. Felmegyek [a hegyre]. Megcsináljuk hátman a Mari és az én szobámat. Ebéd disznótoros és zöldborsó leves. Ebéd után B. tanul (angol). Du. oroszok, de elmennek és nagy sikoltozás, rögtön [egy akna] felrobbant, bekötözzük az idegen asszonyt és gyereket. Március 4. Miséte megyünk Marival. Húsvéti, böjti szél. Finom ebéd, folyik a víz. 15-te lisztosztás[t ígérnek.] A kommunisták [lesznek] az elsők [akik kapnak]. Margit szerint olyanok, mint a nyilasok. [Húsvét után végleg visszamentünk a Pasarétről a Mártonhegyre. Pár nappal utána jött egy orosz „zahrálni" és széttaposta az írógépet...] Utószó Anka naplója itt véget ér. Ezután nagy nyomorúság következett. Örökké éhesek voltunk, betegek lettünk. Az étkezéseknél mindenki gyanakodva nézte a másik tányérját, hogy nem kapott-e egy szemmel több burist, szárazbabot vagy egy fél kanállal több tökpörköltet. Sohasem fogom elfelejteni, amikor Napó, immár 77 évesen, állt a konyhában és csendes, alázatos hangon azt mondta: „Margitkám, adjon egy falat kenyeret. Csak egy kicsit. Nem nagyobbat mint a zsebórám"... Elképzelhetetlenül fáztunk és szenvedtünk a hidegtől. Három szobában állt egy-egy rosszul működő kályha, központi fűtésről még álmodni sem lehetett. A konyhában, fazékban melegítettük a vizet, azt cipeltük be a jéghideg fürdőbe, ahol lavórban mosakodtunk. És mégis, minden fizikai nyomot ellenére optimisták voltunk. Dolgoztunk, tanultunk, „műveltük kertjeinket". Hiszen életben maradtunk; a ház, ha romokban is, de megmaradt; volt födél a fejünk felett. És 1948 tavaszáig biztosan tudtuk, hogy soha senki nem fogja tőlünk elvenni a Mártonhegyet, senkit sem fognak kilakoltatni, deportálni, diszkriminálni, sosem fogunk többé félni katonáktól, titkos rendőrségtől, éjjeli csengetésektől, ágyúgolyóktól és terrortól... De hiába. — Rossz csillagzat alatt születtünk.