Anka naplója. 1944. március 14-1945. március 5. Feljegyzések a háborús Budapestről - Budapesti Negyed 37. (2002. ősz)

szalonablakon jön be a házba. Mikor ez a szegény civil elindult, Zöldi bácsi rászólt, hogy hova megy, de aztán rögtön jött a robbanás. Az oroszok jót röhöghettek! Olyan erős volt a légnyomás, hogy még az ebédlőben is eldőltek Napó szekrényei, amik az úriszobai üvegajtónál álltak. Szép Mária Terézia szekrényünk azonban, Isten tudja hogyan, teljesen sértetlen, pedig bent volt az úriban. Boli szobájában, e robbanás felett, a könyvek kirepültek a hóba, a függöny kívül lóg, a Krisztus leesett a falról és derékban eltört. Napó nagyon oda van, deprimáltán ebédelünk. Mi már alig vesszük fel e dolgokat, én még nagyon sok rosszra vagyok elkészülve. Azt hiszem, megmaradunk, és akkor talán majd helyreállítunk lassan mindent. — Délután nem jön be az őrmester beszélgetni, nagyon bántja a dolog. Január 27. Reggel 6-kor felzargatnak (a mi időszámításunk szerint 7 óra). Teljes sötét, Mari fogat húz magának elég csendben, de olyan szélvihar és hófúvás van, hogy a kályha mintha kótust énekelne, szinte a Kodály Hegyi éjszakák jutnak eszembe. Ez még batátságos volna, holott kicsit félelmetes is, de aztán halljuk, hogy állandóan harangoz, csönget valami. Boli szerint ez már éjjel is volt, valami tönkrement, régi kapuharang vagy mi. Bolival egyszerre mondjuk, hogy ez már a szegény ház halálharangja, a ház vészjeleket ad, figyelmeztet minket. Ijesztgetjük egymást egy kicsit, de Mari nem vesz minket komolyan. A csöngetésről kiderül, hogy az emeleten, a falon, a tálak csöngetnek ilyen hangosan, nincs ablak, keresztül-kasul fúj a vihar az egész házon. Bemászik aztán Róza néni a kazánházból és újságolja, hogy a katonák szerint csak február 9-ig kell nekik tattani ezt a frontszakaszt, az még két hét és ő megőrül. Én inkább megőrülök, ha két hét, azt még kibírjuk — ha élünk... Délben bejön az őrmester, azt mondják, hogy egy ágyú áll a Winternitz-réten. Aztán lejönnek az emeletről, kisütötték, hogy csak egy kis gyalogsági valami, „ein Zigeunergeschütz". Webel azt hitte, hogy páncélos; akkot végük lett volna, mert az bejön a kerítésen és Schluss. Délután újra jön a Kiel-i aknarakó katona, két aknát raknak a tönkrement Napó hálószoba ajtajába, egyet Mari asztalához erősítve, egy másikat az álküszöbhöz, amit ők raktak oda. Aztán bejönnek hozzánk, Marit kérik, hogy zongorázzon, ők énekelnek és szájharmonikáznak, szép holdfény van, igyekeznek igazi német „gemütlich" hangulatot teremteni. Sajnálom szegényeket, de csak azokat, akik tudják, hogy elveszett a háború, úgy mint az őrmester és mégis tartják magukat akarva — nem akarva.