Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

jön az, induljunk el gyalog. Józsi anyja döcögve vonszolja fájós lábát, a siklósi asszony még mindig sír. Múlt hónapban öngyilkosságot kísérelt meg a fia, ablaküveggel vágta el az erét, azóta kiderült, hogy ideget is megsértett, nem tudja rendesen mozgatni a kezét, festő a szakmája, mi lesz vele béna kézzel, meg kell ebbe bolondulni. Szolnok megyei oláhcigány-házaspár csatlakozik hozzánk, gyilkosságért kapott tizennégy évet a gyerekük. Nem először járnak erre, tudják már, melyik házba kell betérni. Magányos öregasszony lakik az elhanyagolt portán, számított a vendégekre, hozza is már a csorba bögréket. Ujjával beletöröl, úgy tölti tele valami rémes, savanyú borral, hét forint egy bögre. Az oláhcigány-asszony a tornác lépcsőjére ül le, ő nem iszik. A siklósi asszony az oszlopnak támaszkodik, neki se kell. Józsi anyja leül a hokedlira, koccintunk a bögrével. — Szia, édesanyám. — Szervusz, kedvesem. Jó szíved van, roma is lehetnél. Az oláhcigánynak hamar a fejébe száll, amúgy se kell neki sok az énekléshez, tánchoz. A többiek kacagják, biztatják: hop, hop. Marikának egy darab süteményt nyom a kezébe a nagyanyja, amíg majszolja, mozgatja ő is a kis fenekét. Az öregasszony rászól a vendégre: — Hallja-e, nem kocsma ez, itt nem lehet énekelni. Az kéne még nekem, hogy bejöjjenek a rendőrök. Józsi anyja csitítja az öregasszonyt: — Hagyja, édesanyám, nem tószeg ez, csak ilyen vicces ember. Van minekünk elég bajunk. Ha nem hülyéskednénk, ki se bírnánk. De csak fölcihelődünk, battyogunk tovább az állomásra. Már csak egy presszónak tisztelt kocsma állja az utunkat. Palotai cigánycsalád mellé telepszünk, összébb húzzuk az asztalokat. A palotai gyerek rablásért van bent, anyja, apja és bátyja voltak nála beszélőn. Az asszony hallgatagon ül egy pohár kóla mellett, a fiú sört iszogat csendben, a férfi fölhajtotta már a pálinkát, beszédes. Mind a hárman a Hajógyárban dolgoznak. — A Bőriparnál akart a gyerek, pont azon a napon elhelyezkedni. A Pamutban volt előtte, nem bírta a három műszakot. Szóval, én nem tudom, hogy milyen munkák folynak ottan, az biztos, hogy ilyen nehéz fizikai munkát dolgozott a gyerek, anyagmozgató volt, tízötvenes órabérrel, még a kétezer forintja se volt meg neki. Én adtam neki háromszáz forintot, mikor ment a felvételre, a Bőrgyárba. Hazajöttünk a gyárból, a gyerek nem jött haza. Ment az édesanyja a rendőrségre, hogy nem-e tudnak valamit. Mentőállomást felhívtam, mindent, hogy a gyereknek nem-e történt valami baja. Mink három napig nem tudtunk semmit se. Aztán hát, szóval személyesen