Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

évvel! De ezt még az unokámnak is elmondhatom, harminc év múlva, hogy: Látod? Szép? Tetszik? Azt a nagyapád csinálta, ÉN CSINÁLTAM! Kuvaitba küldtünk száz darab transzformátort — a százból nyolcvanba én is benne vagyok. Meg küldtünk Argentínába, Indiába, mindenhová! Az én kezem munkájából! Lehet, hogy ha egyszer kijutok Indiába (no, nem hi­szem, hogy kijutok, sok pénzbe kerülne), ott is megismerem: na, ezt én csi­náltam! Én ALKOTTAM! És ez egy jó érzés. Ha leülnék egy íróasztal mel­lé, és ott firtyogálnék valamit egész életembe, érezhetném akkor ezt?! Persze azér ez se ilyen egyszerű. Nem mehettem gimnáziumba, nem mentem egyetemre, melós maradtam. Melós, munkás — ez azt is jelenti, hogy hát nem értelmiségi. Ugye: MELÓS, olyan „nehéz gyerek", iszik, ká­romkodik, nem színházon él, meg nem hangversenyen — mindenkinek ez jut eszébe arról, hogy „munkás". Mondjuk, én tudom, hogy nem függ az embernek se a jelleme, se az intelligenciája attól, hogy munkás-e, vagy író­asztalnál ül, mer tapasztaltam ezt számtalanszor. Mer már sokszor rádöb­bentem, mikor egy mérnökkel vagy egy orvossal beszélgettem valamiről, hogy — megálljunk! hát én mégse vagyok olyan hülye, mint amilyen kéne legyek attól, hogy munkás vagyok Ez itt egyetemre járt, mégse tud semmit, én meg tudok! Szóval, én becsülöm magamat, a munkást annyira, mint azt az értelmiségit, még különbnek is tartom magam soknál. Meg különben is: munkás létemre olyan köreim vannak, hogy akárki megirigyelheti! Hogy mást ne mondjak: a családom. Ugye, apám tanár, négy gyereke értelmiségi lett: a nővérem iparművész, egy bátyám fdmes, az öcsém az Oktatási Minisz­tériumba van; másik bátyám kutatóintézetbe — nem kutató, csak jogász, de hát értelmiségi —, értelmiségi mind a három sógornőm is. Hát más világba élnek, mint én; mégse ciki nekik, egyiknek se, hogy van egy melós testvérük! Mer szeretnek mind! És talán nincs is okuk rá, hogy szégyelljenek! Szóval hát én elég jól érzem magamat a bőrömbe, meg büszke is vagyok rá, hogy az én két kezem mindenhez ért. Hogy nincsen olyan gép, amit meg nem javítok, a varrógéptől a tévéig, a gázöngyújtótól a karóráig; hogy van otthon vagy háromezer szerszámom, a nagykalapácstól az órásnagyítóig, és mindet tudom használni; hogy magam csinálom az ebédemet, magam var­rok nadrágot magamnak, hogy építettem egy házat, három víkendházat, egy fodrászszalont, egy luxuslakást, amibe én vezettem be a vizet, én csináltam a parkettát, én csatornáztam, én festettem, mindent én csináltam benne. Büszke vagyok, hogy az én két kezem ezt tudja! Büszke vagyok — csak köz­be meg mégis van azér valami. Bemegyek itt egy irodába valamit elintézni, szólni valakinek, hogy — mindegy, nem érdekes, naponta van ilyen. Csak úgy munka közbe, fölszala-

Next

/
Oldalképek
Tartalom