Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág

bizony elég vigasztalan, mocskos léttel. Még ha jelenlegi viszonyaink nem kényszerítenek is e dicstelen kapcsolat tudomásulvételére. Hamis tudatukban legyőzni, lerombolni kívánt falként objektiválódtak az életbe kilépés kivételes, emberhez méltó körülményei és annak tőkeként működő gazdag vonatkozásrendszere. Aki az indulás kedvező feltételei közül sorsa, születése folytán kirekesztetett, annak majdnem szükségszerűen alakult világnézete, habitusa olyanná, amilyen. S korántsem megnyugtató a „mit kell tenni" kérdésére az a kétségtelenül jóindulatú, széttárt kezű és szemináriumian materialista válasz: „meg kell javítani életkörülményeik dologi feltételeit..." Ezek az emberek itt és most élnek, hatásuk itt és most terjed-erjed egyre érezhetőbben, s nincs okunk abban reménykedni, hogy gyermekeikre ne örökítenék át — hanyadíziglen? — létkörülményeiket és világnézetüket. Türelmetlenségük megnyilvánulásait a társadalmi rend nem fogadhatja el, de megérthetné. Annak van csak ideje türelemre, aki emberhez méltó életet élhet, megvalósíthatja önmagát. Bevallom, nem tudom, „mi a teendő"; ezért is fordulok a regisztrált tényekkel és kérdéseimmel a nálam okosabbak, illetve a megoldás eszközeit potenciálisan a kezükben tartók nyilvánossága elé. Biztosan csak azt tudom, érzem, hogy mit nem szabad tennünk. Hogy: „addig kell ütnünk őket, míg ők nem ütnek bennünket, volt már erre példa elég", vagy nyugati példára „kézbe venni", megvásárolni, elkommercializálni azt, amit a csövesek magukénak tudnak. „Meglátja, fél év múlva szépen kiöltözködve, megfésülködve itt sorakoznak majd az előszobámban, mint a többiek, s remegnek, mint a nyárfalevél, hogy öt percre bejuthassanak hozzám. Figyelje csak meg, hogy nekem lesz igazam" — mondja a Vörösmarty téren székelő urak egyike. Valószínű igaza felháborítóbb a mechanikusan dolgukat végző rendezők brutalitásánál. A tükrözés-regisztrálás problémái Miért foglalkoztat, miért izgat engem, a megfigyelőt a legföljebb néhány ezerre tehető, s a magyar társadalomban egyértelműen negatív szerepet betöltő fiatalok sorsa. Miért vonz — egy ideje ott hagytam az intellektuális zeneigényeimet kielégítő dzsesszt is, s szinte csak Beatricére járok — azoknak a társasága, akikkel még vitáim sincsenek, annyira nincs közös szavunk. Ügyük miért válhatott saját bőrömön érzett ügyemmé, miért bonyolódtam bele akaratom ellenére?