Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)
KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág
— Mi köze hozzá. Tűnjön el! — Láttam, hogy nem csinált semmit, ugyanúgy őrjöngött, ugrált, mint a többi, mint egy hete harmincezren az Omegán, azzal a különbséggel, hogy ő ki van festve. — Mit avatkozik a mások dolgába? Menjen, míg jó dolga van. Egyáltalán ki maga? Milyen jogon avatkozik közbe? — Erdekei a Beatrice együttes, s ami itt folyik, az is a koncert eseményeihez tartozik. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnak ezzel a fiatalemberrel és miért? — Na, akkor menjen szépen vissza a helyére, ehhez magának semmi köze. — Látva, hogy nem akarok mozdulni: — Mit képzel maga? Tűrhetjük mi ezt? Itt becsületes munkásfiatalok akarnak szórakozni. Majd épp mi nyújtunk segédkezet ahhoz, amit ez az anarchista csürhe csinál. Inkább ne legyenek többen, mint hárman a Parkban, de akkor is pusztulniuk kell innen. Menjenek haza, az édesanyjuknál verjék a balhét, de ne itt. Na, te szemét csürhe, lesz itt nemulass, kiirtunk benneteket a környékről, mind egy szálig. És az újságíró úr — ha tényleg az, mert őszintén mondom, nem úgy néz ki — még bujtogatja, lázítja ellenünk ezt a csőcseléket, ezeket a senkiket a védelmébe veszi. Fölhecceli őket, aztán megcsinálja a jó balhés fotókat. Ismerem ezeket a firkászfogásokat — higgye el, régi motorosok vagyunk a szakmában. Állna a mi helyünkre, nem tudom, hogyan teremtene rendet köztük. Elég baj, hogy ha kiteszik a lábukat innen, utána nem csinálhatunk velük semmit. Tétlenül kell nézni, hogy itt randalíroznak, gyülekeznek a kerítés mellett, és ki tudja, mi mindent nem csinálnak... — és a segítségükre sietett kollégával belökdösik foglyukat az irodába. Némi tétovázás, majd benyitok utánuk. Kérdések, kételyek A csövesek körében végzett anyaggyűjtés és például a Bolond Sanyika figurája, akivel az irodából kiszabadítása után egy beszélgetés során ismerkedtem meg közelebbről, tökéletesen meggyőzött: ha valakihez, akkor a csövesekhez nincs közöm. Nemcsak a ruhájuk, őrjöngésük, hanem primitív, fasisztoid világnézetük miatt sem. Bármilyen konfrontációs helyzetben az ellenkező oldalon állnánk. Félek tőlük. De a létkörülményekhez, amelyek elborzadásunkat kiváltó személyiségüket kialakították, valóban nincs közöm? Van-e bárkinek joga tagadni a létezésüket? Hiú ábránd azt gondolni, hogy bonyolult társadalmi együttélésünk rendszerében a magamfajta léte ne volna szoros kapcsolatban ezzel a