Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

HARASZTI MIKLÓS Darabbér

vennél, mondjuk száznál többet megcsinálni. Olyan még nem is fordult elő, hogy egy munkanap alatt csak egyféle műveletet végeztem volna. De én és az állományban majdnem mindenki — darabbérben dolgozunk. Ez mindjárt más. Fordított munka. Minden lehetőség fordított. Semmi sem múlik rajtam. Ami rajtam múlik, az a fordított lehetőségek végtelenné tágítása. Teherbírásom a határ, az „idegesség". FELFEDEZEM MAGAMBAN a lassú átalakulást, ahogyan az anyagok, eljárások, erőmegtakarító módszerek, újítások iránti érdeklődésemet átszínezi, azután birtokba veszi a pénzkeresés hogyanja. Kimondatlan, de mindenható tilalom nehezedik a gondolkodásomra, mozdulataimra; semmit sem szabad abból a szempontból néznem, hogyan lehetne pontosabb, könnyebb, biztonságosabb, vidámabb a munkám. Egy nap rádöbbenek, hogy szinte meggyűlöltem az ártatlan, kedves, sokat beszélő diszpécsernőt, amiért szemem láttára iktatott szét két hetvenötös szériává egy 150 darabosat, ami különben egészében hozzám jutott volna. Azért végezte el ezt a mindennapos műveletet, hogy a szereidé egyenletesebben kapja tőlünk, a forgácsolóktól a kész darabokat. Két hónapja még örültem volna, ha egyszerre csak 75-öt kell belőle megcsinálnom, mert ez az alkatrészfajta különösen idegölő: minden darabot kalapáccsal ütögetve kell a készülékben elfektetni, minden fogás után tökéletesen meg kell tisztítani a forgácstól a felfogó pofákat, különben a következő darab nem lesz mérethű. Csakhogy azóta rájöttem, hogy a sebességet majdnem háromszorosára emelhetem a művelettervhez képest, a meó meg átvette, így dühítő a tudat, hogy a széria másik fele esetleg nem hozzám jut majd; ha hozzám jut is, ismét be kell rá állnom; ha beálltam, a meó nem elégszik majd meg az első ellenőrzéssel, és így tovább. A munkadarab nem vált kevésbé idegölővé, csak „jó melóvá" vált: nem lehet nem szeretnem. Ha ilyen munkám van (s ez mindig nehezebb, mert „rabolható", azaz gyorsítható munkát jelent), azt kell kívánnom, hogy örökké tartson, bármilyen egyhangú; azt kell akarnom, hogy ne lássák el apró sérüléseimet, hogy a váltótársam beteg legyen és túlórában helyettesíthessem, hogy ne szóljanak hozzám, hogy ne jusson eszembe semmi, ami elterelhetné a figyelmemet, hogy ne legyek éhes, szomjas, hogy mindez holnap folytatódjék. Nem a gondolkodásom alakul át (talán csak azért nem, mert nem voltam mindig itt és mert nem kell majd mindig ezt csinálnom?), hanem valahogy kettéhasadok: a zuhanyozóban bűntudatosan idézem fel az elszánt dühöt, amellyel percről percre belefogtam ugyanabba a mozdulatba.