Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

HARASZTI MIKLÓS Darabbér

Darabbér Egy munkás a munkásállamban HARASZTI MIKLÓS ÉRDEKELT A TELJESÍTMÉNYBÉR. Amit olvastam róla, az lenyűgözött ellentmondásosságával. Még a középút lehetőségét sem tudtam felfedezni. Az egyik újságban például a „management science" magyar művelője kijelentette, hogy a teljesítménybér a tökéletes szocialista bér: megtestesíti a „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint" elvét. Ám ugyanebben az újságban (ha nem is ugyanabban a számban) egy magas állású veterán kommunista meleg szavakkal emlékezett meg harcostársáról, aki a háború előtt munkástüntetéseket szervezett a teljesítménybér akkor „tudományos" módszere, a Bedeaux-rendszer ellen. Statisztikákat olvastam, megtudtam, hogy az ipari munkások nagyobbik része teljesítménybért kap, s megtudtam azt is — de hát ki ne tudná? —, hogy a bérmunkának ezt a vegytisztán szocialista fotmáját csakis munkások élvezhetik, főnökeik például kénytelenek elmaradottabb formákkal beérni. Engem azonban valami olyasmi érdekelt, amiről senki sem számolt be a nyájas közönségnek, amelyhez tartozom: milyen is vajon teljesítménybéres munkásnak lenni? „Látom, megmutatták neked, mit kell csinálni, de azt nem tanították meg, hogyan kell pénzt keresni" - mondja M. lényegtelen hangsúllyal, hogy annál hangsúlyosabb legyen a valóság. 54 éves, 14 éve marógépen dolgozik és kényes arra, hogy meglegyen a havi 2500 forintja. „Ismerni kell ám, hogy mi van" — mondja. Hiszen éppen erről van szó! Nagyon is igaz. Bólintok, és M.