Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

borzasztó hamar nő, cudarul nő, RETTENETES szakállat tudok növeszteni! Tavaszra pokoli nagy lesz ez! Már a fülemre lesz csavarva a bajusz! Tizenkét óra — hosszú műszak ez! Már a rendes emberek, akik nyóc órát dolgoznak csak, rég hazamentek. Nem baj, bírom még, kibírom! Meg legalább nem vagyok otthon. A szakállam meg munka közbe is nő! Ülök itthon. Vettem ezt a két fotelt — hazajövök, beülök az egyikbe. Ha megunom, átülök a másikba. Azt is megunom — visszaülök ebbe. Itt ez a kis lakás — lakásnak nevezem, mer, mondjuk, másnak még ilyen sincsen. Hát vannak, akik feleséggel-gyerekkel albérletbe laknak! Nekem meg egymagámnak itt ez a szoba-konyha — hát még ha pince is, azér csak lakás. Gáz, villany, a víz is benn van, közös vécé van hozzá, de én használom csak egyedül — lakás, na. Valahogy be is rendeztem, egy év alatt, apródonkint összeszedtem, ami van benn, ótépével is leterheltem magamat — mindegy, na. Itt lakok. Amikor gyerekkoromba nem volt mit enni, meg üres kenyérrel mentem az iskolába, szégyelltem magamat. Meg mikor a bicikliket őriztem a kocsma előtt — hát szégyen volt. Mer hiába voltam büszke az egyik fejemmel, hogy én most pénzt keresek — a másik fejemmel meg szégyelltem magam a nyomorúságomér. Pedig nem éreztem én azt koldulásnak, hát nem ingyen kaptam azt a pénzt — de mégis. Hát hiába, a nyomor szégyen! Nem mindenki érti ezt, mer nem mindenki próbálta. A feleségem se értette, mer ő nem tudta, mi az: éhesnek lenni! Egyes gyerek volt, a párnát is a segge alá rakták, nem küzdött meg soha semmiér! Én igen. Megismertem a nyomort, meg megtanultam szégyellni magam érte. Meg most is próbálgatom még ezt a szégyent. Mer mikor arra gondolok, hogy más ezerkilencszáz forintból neveli a gyerekit, és rendesen járatja, én meg ötezerrel, hatezerrel lakok ebbe a pincébe — hát ez már tényleg szégyen. Mer mikor elmegyek a nővéremhez, és kérek tőle egy százast, ő nem mondja, hogy „szégyelld magad", még az arca se rezdül — csak éppenséggel én is szoktam tükörbe nézni. Ha máskor nem, mikor fésülködök! Itt a baj! Hogy nem vakul meg a tükör! Mer azért szeretnék én is úgy élni, hogy a televízió ne egy hordón legyen. Hát ez egy hordó — öt forintért vettem —, egy hordó, csak a papír eltakarja. Jól keresek! Csak már kicsináltam az életemet. Most már csak a pia van, avval meg nem fér össze, hogy rendesen éljek, ahogyan a többi ember. Egyedül vagyok. Ha hazajövök munkából, és nem megyek el inni, hanyatt fekszek az ágyon, és nézem a plafont. Órákig nézem. Van, hogy éjszakás vagyok, reggel jövök meg — hanyatt vágom magam, és hat óra hosszát nézem a plafont. Már tiszta repedezett a plafon! Annyit nézem! Nézem, gondolkozók. Vagy fekszek, nem alszok, ég a villany, és nézek a villany-