Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

SÁNTA GÁBOR Az Élet Álom

gyar— Dickens forgatja itt előttünk az élet kifogyhatatlanul dús, tarka és változatos álom-könyvét, kissé ironikusan mosolyogva minden kép fölött, mégis belefeledkezve a képek szemléletének őszinte gyönyörűségébe". A recenzió enyhén nekrológ-ízű zárása szerint egy „nagy, jelentős és emlékezetes írói oeuvre méltó koronája ez a remekbe íródott novelláskönyv".

13 Miklós Jenő lényegében semmitmondó ismertetése patetikus szóözön, Krúdy modorában. Szerinte az író „igen sokat élt, mert többszörös életet élt. [...] »Az élet álom« mondogatta magának, és most meg is írta, oly szépen, annyi költői erővel, gyermeki hazugsággal, vénkorhely ártatlansággal, ahogy az ember csak magának ír. A szívérc csuklik és együtt dobognak, fájnak, örülnek vagy sírnak". Közhelyeket halmoz a bíráló, amikor kijelenti, hogy „legelsősorban magyar író Krúdy Gyula, azzal a felvidéki, ködökben hullámzó elborulással, azzal az ezeréves, bujkáló fájdalommal és elsóvárgással, amely az életből az álomba, és az álomból az életbe menekül". Mintha Miklós Jenő csupán belelapozott volna a könyvbe, melyet a frázisokon túl az olyan tévedései is valószínűsítenek, miszerint az író a „legújabb kötetében tíz hosszabb novelláját, csupa kis remekművét gyűjtötte össze, tíz regényre való érdekességgel, változatossággal és szépséggel".

14 Várkonyi Titusz ugyancsak nem kevés pátosszal, de hatásosan kezdi bírálatát: „Egy süllyedő és egy laokooni fájdalmak között vajúdó világ határmezsgyéjén, az álmát vesztett élet éjszakájában mint a »teg13 K. A. [Kárpáti Aurél]: Az élet álom. Krúdy Gyula új novelláskönyve. Pesti Napló, 1932. január 14.5. old. napok ködlovagja« áll Krúdy Gyula, és őrzi a szétzilált és veszendő illúziók forrását, melyből mesemondásának varázsvesszőjével még »szentivaneji álmok* hangulatát tudja megteremteni." Krúdy kedves embere, borozásainak társa a nosztalgiát emeli ki, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy Az Elet Alom novelláinak szerzője „az érzékeltetés abszolút művészetével álmodja vissza a múltat, és keresi a mában a tegnapnak azokat az utolsó pilléreit, amelyekre még felépítheti álompalotáját. Ez a palota olykor egy csendes polgári vendéglő, a pittoreszk Tabánban megbújó kocsma, ahol még visszhangoznak hajdani szerelmesek suttogásai, a »nagy érzés « körül csetlő-botló, kedvesen suta szavai, poharazó ős tabániak és pesti emigránsok gasztronomikus vitái, apró-cseprő ügyeken át az élet értelmére villantó tereferék". Várkonyi találó megállapítása szerint Krúdy „ebben a kis mikrokozmoszban [ti. a vendéglők és kocsmák világában] öleli magához a nagy mindenséget". A kritikus „szimbolikus játéinak tartja a kötetet, melynek „minden történetét az egyéni léleklátás, a vizionárius erejű megfigyelés arabeszkjei fonják körül". E bírálat is historikusnak tartja Krúdyt, azonban olyan emlékezőnek, aki imaginárius képeit láttatja egy pusztuló városrésznek. A kötet egyes írásai nem az egykor kézzelfoghatók emlékét kívánják megőrizni, hanem azok hangulatát idézik fel. Mindenekelőtt a Zöld ász. „Ez a helyenkint önéletrajzszerű, regényessé stilizált történet [a] Tabánban játszódik, a pusztuló ősi Budának, nagyobb távlatban az elme14 Miklós Jenő: Krúdy Gyula új novelláskönyve. Magyarság, 1932. január 17. 25. old.