Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRÁTER ZOLTÁN Szecessziós emberek

kapcsolataira, magánéletérc, mentalitására is. A szecesszió nemcsak mint művészeti stílus, hanem mint magatartásforma is alakítja életét. Ez a szecessziós viselkedésmód határozza meg a hagyományhoz — prózaíró lévén, a mikszáthi örökséghez — való viszonyát. A „létezés-technikaként" felfogott szecesszió teszi erősen kétségessé a szakirodalomban elterjedt „mikszáthos korszakának" indokoltságát, ennek figyelmen kívül hagyása vezethetett oda, hogy a századforduló éveiben írt novelláinak meglehetősen tendenciózus válogatásai kerültek idáig csak az olvasók elé, és a „mikszáthos korszak" nyírségi világától eltérő írások még mindig a korabeli kötetek és folyóiratok hasábjain lappanganak. Pedig már az is szinte jelkép értékű, ahogyan nem keresi Mikszáth pártfogó barátságát, jószerével még társaságát sem. Csaknem másfél évtized múlva, a nagy írót búcsúztató nekrológjában emlékszik vissza egyetlen személyes találkozásukra. „Egyszer beszéltem Mikszáthtal. Jó néhány esztendeje a Krúdy Kálmán csínytevései foglalkoztatták mesemondó kedvét. Nyári éjszaka volt, és a Báthory kávéház előtt ültünk. A Kálvin tér fölött tündöklő fényességgel ragyogtak az augusztusi csillagok, a szökőkút egyhangúan, csendesen locsogott a tér közepén, mintha csak kísérettel óhajtana szolgálni a mesemondáshoz. Két-három belvárosi úr volt a társaságban. Ha jól emlékszem, Sacelláry képviselő is ott ült. Az éjjel enyhe volt, de Mikszáth nem vetette le felöltőjét, sőt, fölgyűrte a kabátja gallérját. Hát tudjátok — mondotta a társaságnak —, az ötvenes, hatvanas évek színészkedő világáról fogok írni. [...] Nem tudom, hogy a Krúdy Kálmán alakját jól választottam-e meg hozzá? Hiszen ő is csak áldozata volt a komédiás kornak. Pajkosnak kellett lennie, mert szerepe azt rendelte. Lehetséges, könnyen lehetséges, hogy bévülről egy szomorú, töprengő, bánatos ember volt..." Az egyszeri meghívással kimerített, határozott céllal létrejött találkozás során Mikszáth a Fővárosi Lapok, a Budapesti Hírlap, az Egyetértés szerkesztőségében feltűnt fiatal tárcaírót kérdezgette a nagybátyjáról keringő családi mendemondákról. Kávéházbeli beszélgetésükből nem alakult ki sem baráti, sem tanítványi kapcsolat. Sőt, amikor Mikszáth kisregényének befejező közlése után a Pesti Hírlapban — egy alkalmi cikk erejéig — ő is közzéteszi családi emlékeit Krúdy Kálmánról, akkor Mikszáth tói eltérően nagybátyjáról „csak szépeket" tud gondolni, bár elismeri, hogy „csintalan ember voir", miként azt az általa „nagynevű munkatársunk"-nak nevezett Mikszáth megírta. S már-már a túlbuzgó, jó tanuló alázatosságával, valójában alig titkolt iróniával fejtegeti, hogy „azon a tökéletes magyar novellán", amit Mikszáth alkotott, korrigálni neki, „a buksi inasnak, nem lehet". A szerénykedő állítás előtt azonban még ügyesebben, egy mellékmondatban rejti el egyérrelműen kétértelmű véleményét Mikszáthról és művéről: ezt a „tökéletes magyar novellát" ugyanis „Mikszáth Kálmán mester" életének abban az idejében írta meg, „amikor az igazi nagy alkotások kora vagyon", magyarán: a rudasának, képességeinek teljében lévő „mester" a Krúdy Kálmán csínytevéseinek anekdotájával rukkolt ki mint „igazi nag)'" alkotással... Fél év múlva, december 10-én a Ma-