Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

TANDORI DEZSŐ „Krúdy", „Pest"

Most akkor hogyan vegyük ehhez azonnal Budapestet? Visszakanyarodnék inkább egyik legszebb Krúdy-alapélményemhez (hagyván a régi Belvárosról, Pest „elkacérosodásáról", szajhulásáról írt szavait, a Pereházy-féle szép könyvecske mottóját), és ez: a Kellér Andor esszéje. A Gyula úr. (Lelőhely: egyik kedves könyvem, Az élet édes tarkasága. A Zöld gyep, zöld asztal mellett a legcsudásabb századfordulós dolgok lelőhelye, beszámolóké egészen a negyvenes-ötvenes évekig is olykor. írókról, bohémekről.) írók és bohémek. Bohém volt-e Krúdy? Nem. Dzsentroid alkat sc. Nem akarom idézni itt, milyen jogosan-csúnyán megfestette a dzsentri jellemét. Nem azonosította a vidéki középosztállyal. S elhárította összehasonlíthatóságát az angol dzsentriével. A briteknél az ilyesmi valóban rang, állapítja meg „Gyula úr". Nálunk nem nagyon. Félre mindezt, mondom. Kellér feledhetetlen tabáni (!) élménnyel kezdi esszéjét. Krúdyval csütörtök délutántól fogva devernyáztak már a Tabán egyik kiskocsmájában (érdekes, Kellér szerint mindig piros, piros-kockás volt az asztalterítő! ez tetszik nekem, szinte látom; és egykor az ember maga is járt ilyen helyekre, csak hát már nem a Tabánba...), és vasárnap van, és Kellér 18 éves, lelkes újdonász... mit gondol a családja, a szerkesztőség, hol veszett el? Iszogatnak, Krúdy a jellegzeres egy decis poharakat kultiválja, napi négy-öt liter lemegy a torkán, dc nem beszél irodalomról, nem tűri a duhajkodást... ellenben, míg körülveszik hívei, vagy legalább egy valaki, igen, egy valaki mindig kellett neki, magában már a Művet írja; mikor veti papírra, rejtély, ezt mondogatják életrajzi emlékezői, de mindegy, gyöngybetűkkel... és jókais adagokat naponta. Már amikor nincs olyasmi, hogy valakit maga mellé ragad a kocsiba, aztán irány a Dunántúl, nyolc napig vissza se jönnek. Kellér megszökne a kiskocsmából, de az ajtóban járva feje fölött hatalmas durranás... Krúdy csak a felszínen bóbiskolt, különben „éberen" figyelt, és odavágta az üveget. Nem volt mese. Nem tűrt ellentmondást, vitát (már ameddig; amikor a kórházba visszaszökne, de zárt kapukra talál, kicsit akkor halt meg először, írja Kellér), nem volt „hűséges", kandúrtermészet volt, hazajárt csak. Sokat keresett? Ezt kérdi Kellér. Igen is, nem is. „Könyökvédős hivatalnok" talán be tudta volna osztani „mindhaláligra" (?) a pénzt, amit Krúdy megkeresett, chert, elélt. A végét tudjuk. Nem is az volt, hát persze, nem az elsősorban, hogy a pénzt élte el. Az életet élte, falta, itta fel. Irodalommá? Nem egészen. S amit mondani próbálok: nem volt bohémia ebben. Azonosság volt inkább. Egy megtalált világgal. ízzel, szaggal, színnel. Belső, kényszeres akarásokkal. Igen, ezek kényszerképzetszerűen nem múltak, ezek az akaratok. Ezek a felfogások, melyből az egész összeállt. Persze, nagy absztinenciák 4 követték néha egymást (ital), de még orvosa is azt mondta, jól tette, hogy a végén visszaszokott. Már úgyis menthetetlen volt gyomra, veséje, szíve, mája. Tüdeje. Egy liter zöldszilvánit hozatott még utolsó estéjén is. Megmondta, honnan kéri. Krúdy azt a valóságot élte, amely még megírása előtt: legenda. Elete már a műve volt. Nem is agyaihatott volna ki története-