Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

ténetet", a szereplők „kalandjait" (a lírai, emlékező, vallomásos stílust) meg-megszakító, inkább megelevenítő, mint kifejező „kitérők", az elbeszélő személyességével átszőtt „leírások". íme egy ilyen részlet a Nagykópé-bó\: „Rezeda úr a Duna-partra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakar, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc, és a frissen lépegerő szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az úriasszonyok, akiknek jó gazdasszonyi hírük volt a városban. Arcukon a friss hideg víz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amíg az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja [...] A húsok piroslanak, mint a vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkínálják a petyhüdt ízek megédesítéséhez. A Duna-partról a vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda úr a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti." A pontos megfigyelés, egy-egy élethelyzet, jellegzetes részlet nyelvi ékítményektől mentes felidézése, a látványhoz fűzött írói reflexiók — olyan remekműveknek lesz majd sajátja, mint amilyen a különös belvárosi asztaltársaságot és környezetét kivételes közvetlenséggel bemutató Boldogult úrfikoromban (1930), vagy amilyen a városi élet hétköznapjaiból ihletődő, a tárgyias láttatást és a személyességet finoman ötvöző, a szemlélet és a stílus fegyelmezettségével lenyűgöző novcllagyűjteménye, Az élet álom (1931). Krúdy művészetének egyik legszembetűnőbb teljesítményét érherjük tetten ilyenkor: a részekben megvillan az egész. Elete végén Krúdy még egyszer életre kelti érzékeny lelkű alteregóját, még egyszer búcsút vesz a „boldog békeidők"-től. A Rezeda Kázmér szép élete ugyanis abba a korba visz el bennünket, amelyben a remények postakocsiját útnak indította: a háború előtti utolsó békeévbe. Abba a már múlttá vált világba, amikor egy nem sikerült ruha még elég volt a boldogtalansághoz. Krúdy újságíró-hőse nemcsak saját életének momentumait, nemcsak környezetét, szerelmeit értelmezi újra meg újra, hanem a kort is, amelyet megélt. A Purgatórium Szindbádja a tiszta eszét, Rezeda Kázmér álmait veszítette el. Ekkor már hiába vonul el naponta a fél város erkélye alatt. „Pesten senki se néz a magasba, mindenki az aszfaltot nézi, hogy ott keresse az aranyat..." A „szép, jó, finom élet" elérésének gátakat nem ismerő vágya, „energiája" „vitte", hajtotta az embereket. „Mindenki élt, csak Rezeda Kázmér ábrándozott" —jegyzi meg rezignáltán az író a regény egyik fejezetének végén. Ebbe a zajos világba, az előkelő körúti szálló vendégeinek szilveszteri mulatságába hasít bele hirtelen egy föld alól jövő hang: „Éljen a háború!" Mintha egy egész történelmi korszak „túlfeszítettsége" sűrűsödne egyetlen mondatba. De csak a