Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

Krúdy utasai ilyen érzelmekkel ülnek be ismét a postakocsiba. De már más tájak felé, más emberek közé viszi őket a kopott batár. Megváltozott világba. „A tar őszi gallyak elsodorták a postakocsis büszke kürtőkalapját, félni lehetett, hogy a kerék felmondja a szolgálatot" — vezet be Krúdy az 1917-ben megjelenő folytatás, az Oszi utazások a vörös postakocsin hangulatába. A regény szereplőinek szomorúan kell tudomásul venniük, hogy „Pesten már nem divat az emlékkönyv" (ez a regény egyik fejezetének címe), s az élet nem érdemes arra, hogy megváltozzon érte az ember. A cselekedeteiben, érzelmeiben kiegyensúlyozottabb — olykor Rezeda Kázmérhoz hasonló — Alvinczi Eduárd már csak azért is a bűvös postakocsit választja (társaságával), mert az új világban a vonatot a kereskedők és a kupecek használják, tiszteletből már senki sem köszön a városban, céltalanul csak a bolond beszélget a kávéházban. „Bálványok dőlnek úgy le, hogy a pesti istenségeknekadjanak helyet. [...] A régi betyárvilágbeli Ráday bőséges fogást csinálna az Andrássy úton", veszi szemügyre az író — nem kis ironikus lehangoltsággal — „idegenszerű környezetét. A negyvenedik életéve felé ballagó Rezeda Kázmér óvatos lett. Budán él egy régi házban, biztonságban, „rendes hópénzből", ismeretlenül, észrevétlenül a „nagyváros rikoltásában". Pedig a „kor hőse" valamikor többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága. Már nem az „észbontó" kaland érdekli, hanem a lefüggönyözött ablakú, 12 Krúdy Gyula: Oszi utazások a vörös postakocsin. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977.231. és 235. old. Czére Béla szerint Krúdy ezzel a regénnyel érkezett el a biztonságos polgári otthonok „drága csöndje". Már „akkor sem villant föl tekintete, ha olyan házak mellett vitt el útja Pesten vagy a budai részekben, ahol bizonyos boldogság, meglepetés, csalóka öröm kötözgetett hervadt csokrot. [...] Külsejére nézve Rezeda úr nem különbözött azoktól az agglegényektől, akik e nagyvárosban ismeretlenül és észrevétlenül éldegélnek..." Szerelmi reményei is szertefoszlanak. A prostituálódó, „modern" vízivárosi polgárlány, az érzelmileg összetett, sokféleképp egyénített Krónprinc Irma (bár vonzódik Rezedához) Alvinczit boldogítja. Az élet valamennyi bolondságán túlesett Madame Louise Rezeda úrnak keserű csalódásairól beszél. Fogadott gyermekét parasztként, falusi földjei örököseként szeretné látni, hogy majd „az eke szarvát fogja odakünn a tanyán és boldogan daloljon". Vágyképét azonban elhomályosítják riasztó „jóslásai": „Tudod-e, hogy háború lesz a világon? A kártyáim, babonáim, csillagaim már egy fél eszrendeje mutatják a háborút. A Gellérthegy felett hajnalonként a Ilalley-ről elnevezett üstököst bámulja a pesti nép". Vágyott idilljében nyugtalanság szunnyad: „A falusi fáim nyaranta különösen zúgnak a házam körül f...] A lovak harapnak az istállóban, és javakorabeli meg fiatal falusi parasztok arcára látom felírva a halál különös jelét. Az öregek sietnek meghalni, a tél helyett tavasz lett, a nyár szomorú, mint az ősz, és a vándormadarak, a régi világ pontos órái rendetlenek és megbízhatatlanok. [...] Vége a régi magyar életnek, rózsám." Szindbúd-novellák magaslataira. (Czére Béla: Krúdy Gyula. Bp., 1987.86. old.)