Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

regényeket olvas és ír, írókkal levelez, többször elbukik, hogy aztán szalonjával (amelyben a „tavasznak sok üde kis virágát segítette [...] a télfejű urak karjaiba") tisztes társadalmi rangot vívjon ki magának. A „nagyvilág kapujának" számító fővárosi palotájában néha úgy sétál, mintha Párizs utcáin járna, máskor olyanképpen térül-fordul, mint falujában szokott hajdanán. Ennek megfelelő környezete is. Rozmaring illatú otthonának biedermeier és rokokó díszítésű bútorai közt ott van a falusi úri házak széles diófaaszrala, a falról az apák és nagyapák képei néznek le rá. Mint Pest utolsó romantikus nője nosztalgiával gondol vissza az elhagyott falura, azonban romantikus érzelmeit fegyelmezni tudja. Legfeljebb egy-egy helyzetben egy-egy pillanatra éli újra egykori élményeit, hangulatait. Az egyik alkalommal szinte tüntetőleg hangzik kívánsága: „Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk..." Az ugyancsak vidékről érkezett „tétlen" hírlapíró — a nevével is a reménykedő falusi lányok virágjára emlékeztető •—, Rezeda Kázmér ugyanúgy magányos lélek marad a nagyváros forgatagában, mint a két vidéki színésznő. Eszményeiről nem tud és nem is akar lemondani, sorsán viszont nem képes változtatni. S mert a kor emberi kapcsolatai számára idegenek — szép lelkek módjára •— egy maga teremtette belső világba, a múltba menekül. De nemcsak menekül, megpróbál tudatosan kialakítani egyfajta erkölcsi integrációt, mégpedig abban a meggyőződésben, hogy a „nagy gyönyörűséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betúcskékhez". Ezért lehet — io Fóbri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Bp., 1978.120. old. Fábri Anna figyelte meg — személyiségének egyik fő meghatározója az eszményi és a profán szembenállása.

10 S mert hiányzik belőle a realitás-érzék, nemcsak az irodalomnak, az életnek is a perifériájára szorul, így aztán egyszerre van meg benne az eszme-hit és a csalódások okozta rezignáció. Lemondóan és nem kevés öniróniával jellemzi magát egyik alkalommal: „Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és keresztes vezetékneveket adok a gyerekeknek." Öt kísértik meg leginkább a múlt emlékei: Budai környezetének zegzugos utcái még a török hódoltság korában volrak újak, éjszakánként hazafelé menet gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Mintha azért bérelt volna itt kvártélyt, hogy „éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól". A nagyváros tévelygőihez hasonlóan, gyakran nem a regénycselekmény szintjén, hanem egy-egy érzelmi helyzetben, a lélek révedező állapotában — képzeletben — éli meg vágyait. Nem meghódítója, hanem kiszolgáltatottja a nagyvárosnak. Nem jut révbe az Alvinczi kegyeire áhítozó Horváth kisasszony sem. Pedig célrudatosabban lát hozzá elképzeléseinek megvalósításához: „Nem érti ezt maga, Rezeda úr. [...] A Madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik." Végül mégis otthagyja reménytelen kísérleteinek színhelyét, és visszatér vidékre színésznő-