Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

eperfás udvarokra emlékeztetik a szemlé­lődőt. (Későbbi regényének, a Hét Ba­go/y-nak elképzeléseiben csalódó író-hőse, Józsiás az „ideált rugdosó" emberek elől külvárosi földszintes házba menekül, oda, ahol még petróleumlámpával világítanak, és tavasztól őszig nyitva tartják az ajtót.) Hivatalba siető polgárok, „finom pesti asszonykák", Pestről Budára szökő szerel­mesek, boltoslegények, a korzó könnyelmű gavallérjai, szenzációt kereső hírlapírók, kardjukat csörtető katonatisztek veszik kö­rül Krúdy boldogságra vágyó művésznőit, akikben újra és újra felsejlik az idő, amikor „nyári, de téli időben sem múlott el éjsza­ka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot". Szilvia — vidéki lány módjára — „taktusra" lépked a nagyváros­ban is, és olykor szeret elgondolkozni a Du­nában ragyogó csillagokon. Múltja úgy éled fel benne, mint egy kép, mint egy dal. Akár­csak egykori szerelme: „0, be szerettem, éj­jel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban." Múltjának nem megtörtént eseményei, valós momentumai kápráztatják el, hanem az egykori ábrándok, ezért aztán egy olyan vers után vágyódik, amelyből egyetlen sorr sem tud. Krúdy emlékező szereplői nemcsak múltjukat értelmezik —jelenüket is. A re­gényben nagy szerephez jutó vallomások egyikében Szilvia ilyenképpen meditál sorstársai előtt: „Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyús utcában, és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöt­tünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy va­lami rendkívüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Aztán semmi sem történik." Úgy tűnik, ezek a szavak két társának — művészbarátnőjének és Rezeda Kázmér­nak — a szájából is elhangozhattak volna, hisz nekik sem sikerült meghódítani a nagyvárost, ugyanúgy az élet megfosztott­jai maradtak ők is. Az ő vágyaik is nagyob­bak, mint lehetőségeik, legfeljebb más­más módon veszik ezt tudomásul, másként próbálják megőrizni a maguk külön belső világát, néha csak maguknak megvallott eszményeiket. Horváth Klára (tekintete „a mezők virágához" hasonló) a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton gúnyos ajak­biggyesztéssel figyeli az „esti vásárt". Me­rész álmokat dédelget ő is magában. Ami­kor Rezeda Kázmér a sikeres élet fejedel­méről, Alvincziről beszél neki, rajongó lel­kesedéssel szakítja félbe. („Nagyszerű — monda igen komolyan Horváth kisasszony. — Napról napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele.") Azon­ban különbséget tud tenni vágy és valóság között, végül van ereje visszamenni vidék­re. Amikor Szilvia látogatóba érkezett nagynénjét, Urbanovicsnét az új módira fi­gyelmeztetik, az „ocsmány várost" szétta­posni kívánó, ide csak flörtölni jövő vidéki asszonyság büszkeséggel veti oda: „Én vi­déki asszony vagyok.[...] vidéki paraszt­asszony. Nem tudom a pesti hivatalnokok divatját." Azon csodálkozik el, hogy a ma­gyar ruha kiment a divatból, és hogy a férfi­ak nem virágos Zrínyiben foglalnak helyet az asztaloknál, ő maga otthon csizmában és

Next

/
Oldalképek
Tartalom