Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

tező tükörképeként is értelmezhető: a szakirodalom egyhelyütt fordított Don Quijoténak nevezi. A textuális eredet inszcenálása talán a Boldogult úrfikoromban fejezeteiben a legdominánsabb, legalapvetőbb poétikai eljárás. A regény egyetlen helyszínen játszódik (a Bécs városá-hoz címzett fogadóban), s ez nyomatékosítja az idői távlat helyhez illeszkedő elbeszélését. Az emlékek ugyanakkor egy másik térhez, a fogadó nevében jelölt másik városhoz, Bécshez kötődnek. A regényben Pest emlékezik Bécsre, hogy bécsi emlékképekkel beszélje el önmagát. A kilencedik fejezetben pl. Tokio lovag olyan zongoradarabokkal-átiratokkal szórakoztatja a közönséget, amelyek a régi bécsi zenés színpadok műsorára emlékeztetik a hallgatóságot. S a zongorajáték alatt „varázslatos változás történt". Tokio olyan keringőket is játszott, amelyekhez zöld bécsi kocsmákat lehetett elképzelni, „ahol még mindig petróleumlámpások világítanak esténként, és kucséber várja, mikor kerül végre sor az ő kosarára is, amikor előléphet". S a „varázslat" révén a képzelet áttűnik realitásba, a felidézett szöveg és hangulata a jelenetben folytatódik. „És a kucsé-b er belépett a kocsmaajtón. — Teljes valóságában, amint a kucsébert a fantáziában el lehet képzelni." Tehát az lett „valósággá", amit a fantázia alkotott — relativizálva, felcserélhetővé téve a kettőt, az emléket beleírva a fikció jelenébe. Majd ezúttal is előkerül a Krúdynál gyakori Rip van Winkle-wx.a\ások egyike, a regénynek a „Slósszteáterben" előadott daljáték-változata, melynek egyik szerepébe a fogadósné képzelte magát. 10 Fábri Anna: Ciprus és jegyenye. (Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben.) Bp., 1978.201. old. Az Asszonyságok dí/á-ban igen nyomatékos a „városi", azaz a térbeli-művi-fikcionáló szervesülésnek (jelszerveződésnek) szembeállítása egy „vidéki", azaz idői-természeti-mítikus organicitással. Ez utóbbi réteg főszereplője az a Natália lesz, aki ugyan teljes egészében képtelen az őt körülvevő városi világ metafiktiv szemlélésére és annak színre vitelére (ezért annak áldozata lesz), de hazautazva falujába felerősödik benne — az anyaság átélése nyomán — lényének egyén fölötti ősképekből származtatott mítoszi meghatározása. Talán paradox módon, de a mitikus időiségnek ez a betörése a térbeli emlékezet városi kulisszái közé ekkor sok tekintetben közelebb áll a modernség utáni szubjektumfelfogáshoz („posztszubjektivitáshoz"), mint a városi világ esztétizmusa. Natália nem ismeri fel például a neki udvarló férfiak idézeteit, így nem is képes azokat „esztétista" módon értelmezni. Henrik, akitől gyermeke lesz, Tennyson sorait adja elő neki, s az idézet felismerhetőségét a narrátor a városi létformához köti: „a várkisasszony és hű komornája olyan járatlanok voltak a versek országában, mint a Bakonyból Pestre tévedt őzikék". Dubli úr pedig Jókai „aranyemberéhez" hasonlítja magát, s kettejük kapcsolatát Noémi és Timár Mihály szerelmeként képzeli el, mely eleve magába foglalja az ellenséges város-otthonos vidék szembeállítást. De Natália nem értette Dubli urat sem, mivel még nem olvasta Az arany ember-x.. Ehelyett a szülőfalujába menekül, mely cselekedet interpretálása először még a szentimentalizmus ember-természet párhuzamát idé-