Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

telén) jelentéseket kezelő poétikának — nemcsak kommentált-kommentálandó tárgya, hanem közege (magába foglalója) is a város. Tere nemcsak „nézőrér", hanem „színpad" egyúttal. A színpadra lépés, a színre vitel pedig a reflektált szférába oldja, magába vonja és saját nyelve figurájává teremti át a metapozíció alanyát. Épp a metanarrativitás inszcenáló aktusai rajzolják ki azt az alakot, akiben és aki körül megelevenednek a rekvizitumok egyébként személytelen jelentései, s aki számára ez a megelevenedés elsősorban emlékezésként adott. A város-toposzhoz kötődő emlékezés tehát kiindulásképpen — főleg Krúdy műveit szem előtt tartva — úgy határozható meg, hogy elbeszélésében a tárgyiszemélyrelen alakzatok-jelentések strukturálódnak át egy újabb szinten Fikcionálódó, ekként színre kerülő, ekkor már „személyhez" (archoz) kötődő jelentésekké. Vagyis az arculat, mely személyessé tesz, a múltban „készült", a múltból érkezőnek felfogható vonásokból nyeri jelenbéli kontúrjait. Ezért már a körvonalazódása sem más, mint emlékezésművelet, hiszen emlékjelekből íródik-konstruálődik. Ami szubjektívnek nevezhető, az itt tehát színre vitelével létesül-figurálódik — a metafiktiv és a fiktív, a tárgyi-személytelen és az alakhoz-kötődő, a múltba utalt és a jelenben aktualizált jelentések összjátékában. A nyomolvasó így a nyomok birtokolta „játéktéren" belülre kerülvén lesz részese a város „életének". Egy emlékező személyesség ekként való újraalkotása — mint a személytelen jelentések inszcenáló reantropomorfizálása — természetesen nem jár együtt individuális autonómiájának megerősítésével. A városban, mint színpadként reorganizált játéktérben, a személytelen tapasztalás nyomai nem a néző individualitását, hanem a színpad, a játék nyelvével pozícionált ént rajzolják elénk. S a városi környezet épp ezzel válik a reflektált tárgyak összességéből a kívülállást feloldó világgá mint nyelvvé. Tehát e kétirányú mozgásnak (reflektáló kívüliét és a fikcióba lépő belüliét oszcillációjának) elbeszélését is ösztönözheti. E kettősségben a szubjektumtól „elidegenedettnek" érzert nyelv izolálná és bizalmatlanná tevő tapasztalata fordulhat át e szubjektum egyre inkább nyelvi eredetűként felismert újrafogalmazásává. A huszadik században később — a modernség után — ez az oszcilláló jelleg is elhalványodik-eltűnik. Azaz nem a hasonlóképp szembesítő (a nyelviség horizontjához ezen polarizálás kidomborításával, majd annak feloldásával illeszkedő) poétikáról, hanem a metatextualitás radikális „felszámolásáról" lehet beszélni, gyakran szintén a város toposzával kapcsolatban. Rövid kitérőként megjegyzendő, hogy a kölcsönös „átfordulás" (metafikció és fikció egymásba csapása) a városelbeszélések során természetesen rendkívül gazdag történeti változatokban formálódik az európai irodalmakban. Az első fontos — a romanti2 V. ö., Kulcsár-Szabó Zoltán: Kommentár helyett „hymen"? {A merafextualitás felszámolása Christoph Ransmayr Die letzte Welt c. művében.) Tiszától 1999/6.66-83. old.