Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)
FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?
meg létezni. Ugyanakkor Szindbád története nem ér véget, éppen ellenkezőleg: „regényes"-sége és regényisége igencsak megalapozódik, a Francia kastély epikus iróniájára építeni lehet. „Az epikus irónia inkább — írta 1939-ben Thomas Mann — a szív iróniája, szeretetteljes irónia; oly nagyság, amely teljes gyengédséggel van a kicsiny iránt". Ez az irónia-felfogás némiképpen Krúdy e regényére is alkalmazható. Az önnön érzelmeit a szereplőinek kölcsönző narrátor megteremti a távolságot, amely lehetőséget biztosít számára, hogy ironizáljon figuráin, váltogatva, kitől milyen információ érkezhet, ki mikor lép be a másik nyelvjátékába. A narrátor tehát kívül marad, de eléggé közel az eseményekhez, a szereplők képviselte irodalmisághoz, hogy játékaikat egymáshoz viszonyítsa, egymásba gabalyítsa, és megtévessze olvasóit: az időnként pontosan megnevezhető idő és fölismerhetőnek vélt tér belevész abba a fiktív időbe és térbe, amelynek egységét, létezését legfeljebb az szavatolja, hogy Szindbáddal történik meg vagy Szindbáddal nem történik meg, vagy Szindbád elképzeli, hog)' vele történik meg, vagy Szindbád szeretné, ha vele történne meg. Képzelet és realitás viszonyának értelmezése, értelmezhetősége a századfordulós magyar irodalom egyik sokfelől vitatott és különféle lírai meg epikai figurák révén artikulált kérdése. Alighanem Szindbád kalandjai reprezentálják a leglátványosabban a keresés „kalandregényéét. Csakhogy e kalandok nem egy nevelődési folyamat során bontakoznak ki, jóllehet időben és térben zajlanak, a hős (amennyiben hős) nem a Grálhoz vezető útra lel, jóllehet a hazatalálás vágya mozgatja. Szindbád író (is), de nem pusztán az irodalmit kutatja, jóllehet történeteinek irodalomba ágyazottsága lépten-nyomon kitetszik. A Francia kastély irodalommal átszövődése egyben az irodalmi idő és tér létrejövését segíti, amelyben történet, sors lezáratlan marad, s amely Szindbád jelenné váló múltjában úgy fogalmazódik meg, mintha befejezhetetlen (végtelen?) történet folytatódása, egyik folytatása lenne. 17 ié Thomas Mannt részint Goethével, részint saját műveivel kapcsolatban foglalkoztatta a narráció során érvényesíthető irónia. Mind a tetralógia, mind a lotte Weimarban előadásmódjára jellemző irónia-meghatározása, ám Goethéről szólva irónia és (művészi) nihilizmus kapcsolatát is fejtegeti. Idézett, a „regény művészetéről" írt tanulmánya és a Lotte Weimarban egyként tartalmazza a goethe-i vagy Goethének tulajdonított „epikai" iróniára való utalást; a regényben Riemer idézi a Mestert: „Az irónia az a csipetnyi só, ami az ételt egyáltalán élvezhetővé teszi." {Gesammelte Werke X. Frankfurt am Main, 1974.352-353. old.) 17 Támaszkodtam Gedényi Mihály.- Krúdy Gyula - Bibliográfia. (1892-1976) című munkájára. (Bp., 1978.) Fábri Anna Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben (Bp., 1978.) című könyvében megemlíti, hogy a korai Krúdy „hőseinek sorsában néhol olvasmányélményeinek reminiszcenciáit alkotja meg". (30. old.) A Francia kastély Szindbádja hasonlít Lövik Károly „novellaciklusának (fg/ elkésett lovag, 1915.) hősére" (65. old.); hogy e regényfigura „hétköznapibb, szokványosabb" lenne, mint „a novellák hőse, mert a társadalomtól, az élettől kevésbé távolodott el", ebben nem vagyok egészen bizonyos. Ami a Francia kastély „önéletrajzi" elemeit illeti, e tekintetben az önéletrajzra vonatkozó ricoeuri tézisekre utalnék: Thomka Beáta: Narrativitás a kultúrában. In: A kultúraköziség dilemmái. Szeged, 1999.46. old. Főszerk.: Fried István.